Márk felpattant, megpróbálta átölelni, de Nóra elfordult.

– Ne csináljuk ezt – kérlelte a férfi. – Megváltozom. Ha kell, lemondom az utat.

– Nem – felelte halkan, de határozottan. – Menj el. De amikor visszajössz, komolyan leülünk beszélni. A pénzről. A sorrendről. Rólunk. Mert ha minden marad így, nem tudom, meddig bírom még.

Márk döbbenten nézett utána, ahogy Nóra a hálószobába ment és bezárta az ajtót. A sötétben nem zokogott hangosan; a könnyei csendben folytak. Nem a sértettség miatt, hanem a kimerültségtől. Mégis, valahol mélyen felderengett benne a remény: talán ez a beszélgetés fordulópont lehet.

A hét gyorsan eltelt. Márk elutazott Debrecenbe – a jegyek maradtak, de minden este telefonált. Mesélt a tárgyalásokról, arról, hogy hiányzik neki az otthon. Nóra visszafogottan, de nem hűvösen válaszolt. Közben beíratta Leventét angolra az óvodában – abból a félretett pénzből, amelyhez eddig nem nyúltak. Amikor látta, milyen lelkesedéssel ismétli a fia az új szavakat, először érezte hosszú idő után, hogy valamit kizárólag kettőjükért tett.

Márk hazatérése békés volt: ölelés, Levente öröme a hűtőmágnesek láttán, este közös pizzázás. A kimondatlan téma azonban ott lebegett közöttük.

– Nóri – kezdte másnap este, amikor a gyerek már aludt. – Sokat gondolkodtam. Igazad van. Felelőtlen voltam. Anyu születésnapja, a saját hóbortjaim… Te pedig cipelted az egészet. Szeretném másképp csinálni. Hozzáférést adok a számlámhoz, és mindent együtt döntünk el.

Nóra figyelte az arcát, kereste a jeleket, nem csak újabb szépen hangzó ígéret-e. De valami őszinteséget látott benne, abból a régi elszántságból, amellyel egykor közösen indultak.

– Rendben – mondta végül. – De nem szavakra van szükségem, hanem tettekre. Első lépésként utald vissza azt az ötezret, amit a jegyre költöttél. A közös számlára. Leventéért. Értünk.

Márk szó nélkül elővette a telefonját, és néhány érintéssel elindította az átutalást. Nóra mellkasából mintha oldódott volna a szorítás.

– Köszönöm – suttogta.

Összebújtak, és a levegő könnyebb lett közöttük. Másnap azonban Emese hívta fel Nórát.

– Drágám, hallom, beszélgettetek – szólt a kedves hang. – Ne légy túl szigorú vele. Jó szíve van, csak néha a felhők között jár. Arra gondoltam… ha kell, segítek egy kicsit. Van némi megtakarításom, Levente tanfolyamára szívesen adnék.

Nóra meghatódott, de érezte a szavak mögött Emese saját lelkiismeret-furdalását is.

– Nagyon köszönöm, de megoldjuk. Csak azt szeretném, ha Márk megértené: a család nem azt jelenti, hogy „anya az első, mindenki más utána”.

– Beszéltem vele – sóhajtott Emese. – Remélem, most már valóban felfogta. Gyere el hozzám egyszer csak úgy, sütök nektek valamit.

A hívás után Nóra megkönnyebbült. Ha még az anyósa is látja a gondot, talán tényleg nem ő túlérzékeny. Este nem a laptop elé ültek, hanem elővettek egy füzetet.

– Kezdjük elölről – mondta Nóra, és tollat nyomott Márk kezébe. – Bevétel: a te fizetésed, az enyém. Kiadások: fix és változó. És külön oszlop a „vágyaknak”. Kerettel.

Rajzoltak, számoltak, vitatkoztak, néha nevettek Márk „horgászfelszerelés” sorain. Az éjszaka beszélgetéssel telt: tervekről, álmokról, egy lehetséges nyaralásról a tengernél.