“A lakás az én nevemen van.” — Gergő fölényesen az ajtóban
Kegyetlen, mégis felszabadító igazságot választott.
— A lakás az én nevemen van. Te költözöl.
Gergő a hálószoba ajtajában állt, egyik tenyerét a félfára támasztva. Nem volt ittas, a hangja mégis magabiztosan, szinte fölényesen csengett.
Mögötte Vivien álldogált az irodájából. Fiatal nő, alig huszonnyolc, rövid szoknyában. A falon függő közös fényképeinket nézegette, mintha fejben már azt mérlegelné, melyik maradhat, és melyik kerül majd a szemétbe.
Huszonhét év omlott össze egyetlen perc alatt.
Az ágy szélén ültem, előttem nyitott bőrönd. Lassan, gondosan hajtogattam össze a blúzaimat, egymásra rendezve őket.
Gergő várta, hogy kitörjek. Sírást, kiabálást, jelenetet remélt.
Láttam rajta az elvárást — azt, hogy robbanjak.
— Rendben.
A hangom nyugodtan szólt. A kezem egy pillanatra megdermedt a levegőben, mintha átfagyott volna, ahogy télen a buszmegállóban szokott az ember ujja.
Pislogott egyet. Vivien is felém fordult.
— Ennyi? Tényleg csak ennyi?
Felemeltem a tekintetem, és hosszú idő után először néztem egyenesen a szemébe.
— Pont ennyi.
Eltolta magát az ajtótól, beljebb lépett a szobába. Vivien a folyosón maradt — talán érezte, hogy most nem az ő ideje van.
— Meghúzhatod magad Eszternél. Vagy az anyádnál. Aztán eladjuk a lakást, és korrektül elosztjuk a pénzt.
— Aha.
Behúztam a bőrönd cipzárját, felkaptam az iratokat tartalmazó táskát, és elindultam kifelé. Nem állt félre; olyan közel kellett elmennem mellette, hogy a vállam súrolta az övét.
A folyosón Vivien a kabátomat vizsgálta a fogason. Ujjai végigsiklottak az ujján, mintha az anyagot ellenőrizné.
— Viszontlátásra.
Neki mondtam, nem Gergőnek. Összerezzent, mintha nem számított volna rá.
Az ajtó halkan zárult be mögöttem. A zár kattanása tisztán, mégis tompán visszhangzott.
Ott maradtam a lépcsőházban a bőrönddel és a táskával. Egyetlen gondolat járt a fejemben: huszonhét év egy perc alatt semmivé lett.
A lift gyorsan felért. Leereszkedtem, majd kiléptem az utcára.
A novemberi nyirkosság azonnal körülölelt, már délután öt körül sötétedett.
Elővettem a telefonom, és írtam Eszternek: „Mehetek hozzád pár napra?”
Szinte azonnal válaszolt: „Gyere. A kulcs a szomszédnál van.”
Három év csendes felkészülés.
Eszter másnap reggel érkezett, káposztás pogácsát és egy termosz forró kávét hozott. Leült velem szemben a kinyitható ágyra, ahol aludtam, és alaposan tanulmányozta az arcomat.
— Túlságosan higgadt vagy ehhez az egészhez…
— Csak kimerültem.
— Ugyan már… — töltött a bögrékbe. — Harminc éve ismerlek. Ha ilyen csendes vagy, az azt jelenti, hogy már rég döntöttél.
Kézbe vettem a csészét, óvatosan belefújtam. A gőz csípte az ajkam.
— Három éve a lakást kizárólag a saját nevemre írattam.
Eszter mozdulat közben megállt, a pogácsa félúton a szája felé.
— Tessék?
— Úgy, ahogy mondom. Jogilag csak az enyém. Gergő 2022-ben ajándékozási szerződést írt alá. Azt mondtam neki, így kevesebb adót kell majd fizetni eladáskor. Elhitte.
— És az igazság?
— Az az volt, hogy már akkor tudtam Rékáról, a szomszéd lépcsőházból. Láttam őket a bevásárlóközpontnál. Csókolóztak. Engem öt éve nem csókolt meg.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz