Eszter lassan visszatette a pogácsát a szalvétára, megtörölte a kezét.

— És te mindezt lenyelted?

— Igen. Aztán jött Dóra, a gyakornok. Tizenkilenc éves, telt ajkakkal. Úgy nézett rá, mintha valami hős lenne. Gergő pedig ragyogva járt haza, és arról mesélt, milyen butácska a lány.

— Emese…

— Ne. — Kortyoltam egyet. — Nem sajnálatra vágyom. Igazságra. Dóra után elmentem egy ügyvédhez. Tapasztalt volt, nem olcsó. Elmagyarázta: amit a házasság alatt szereznek, az feleződik. De ha az egyik fél ajándékozással a másiknak ad egy ingatlant, az onnantól annak különvagyona.

— És Gergő aláírta?

— Igen. A közjegyző hangosan felolvasta a következményeket. Gergő bólogatott, fejben az adómegtakarítást számolgatta. Én pedig tudtam, hogy ez lesz a védőhálóm.

Eszter felállt, az ablakhoz lépett. Odakint szürke köd ült a házak között, az épületek körvonalai alig látszottak a párás levegőben.

— Tud erről?

— Majd megtudja. Amikor szóba kerül a lakás „igazságos” felosztása.

— És az mikor lesz?

Elmosolyodtam, de a mosoly mögött nem volt melegség.

— Hamarosan. Ő mondta, hogy mindent kulturáltan intézünk. Ez azt jelenti, hogy nemsokára előáll a maga javaslatával.

Eszter hirtelen megfordult. Az arcán egyszerre tükröződött döbbenet és aggodalom.

— Három éven át hallgattál. Egy fedél alatt éltél vele úgy, hogy tudtad, megcsal. És közben végig erre készültél?

— Nem állítom magamról, hogy szent vagyok, Eszter — feleltem nyugodtan. — Csupán nem akartam ostoba lenni.

— Ötvenhárom éves vagyok — folytatta fojtott hangon. — Módszertanként dolgozom, havi négyszázhúszezer forintot viszek haza. Ha albérletbe mennék, alig maradna valamim ételre. Nem engedhetem meg magamnak, hogy az érzéseim irányítsanak. Nekem csak tervem lehet.

— A fenébe… — sóhajtott, majd visszaült a kanapéra mellém. — Megijesztesz.

— Tényleg?

— Igen. Olyan hidegvérű vagy… ijesztően összeszedett.

Lassan kiittam a kávémat, és a bögrét hangtalanul tettem le a padlóra.

— Nem vagyok kőből. Csak tisztában vagyok vele, hogy a sírás nem old meg semmit. Egy jól időzített ajándékozási szerződés viszont igen.

Tárgyalás a vesztes féllel

Gergő szombat délután érkezett. Eszter előzőleg elutazott a hétvégi házába, szándékosan hagyott minket kettesben.

Ajtót nyitottam. A küszöbön állt, kezében egy cukrászdai papírtáskával — képviselőfánkok, valaha a kedvenceim.

— Bejöhetek?

Félreálltam. Belépett, körbenézett: a fal mellett tábori ágy, a sarokban bőrönd, a széktámlán kabát.

— Egész barátságos kis hely…

— Átmeneti megoldás.

Az asztalra tette a csomagot, leült, karját összefonta maga előtt — tipikus „megbeszéljük” póz. Én állva maradtam.

— Emese, akkor túlreagáltam… Nem kellett volna jelenetet rendeznem Vivien előtt. Sajnálom.

— Lépjünk túl rajta.

— Üljünk le és beszéljük át higgadtan. Eladjuk a lakást, az árát elfelezzük. Abból vehetsz egy kisebb lakást a külvárosban vagy egy stúdiót. Elég lesz neked.

— Nincs mit elosztani.

Oldalra billentette a fejét, mintha rosszul hallott volna.

— Hogy érted? Közös szerzemény. A törvény szerint fele-fele.

— 2022 óta az ingatlan kizárólag az én nevemen van.