“Ez nem ‘egy régi doboz’. Ez emlék.” — mondta Eszter elszántan
Megdöbbentő, fájdalmas és elfogadhatatlan határátlépés.
– Már megint szó nélkül állítasz be, Nóra? Meddig akarod ezt még csinálni? – Eszter hangja nem a félelemtől remegett, inkább a kimerültségtől.
– Ugyan már, miért kell rögtön ezzel kezdeni a napot? – hallatszott a válasz az előszobából, ahol közben becsapódott az ajtó. – Csak egy percre ugrottam fel! Elviszem a rúzsomat, és már itt sem vagyok.
Eszter mezítláb állt a hálószoba ajtajában, és sietve magára húzta a köntösét. A falióra 7:20-at mutatott. A novemberi reggel még alig derengett, a lakásban félhomály ült. Balázs mélyen aludt, arcát a párnába fúrva, haja összevissza meredt. Eszter rápillantott, majd halkan felsóhajtott.
A fürdőszobából már csörömpölés és kupakok koccanása hallatszott.
– Nóra, legalább telefonálhatnál, mielőtt kulccsal beengeded magad – szólt Eszter, miközben kilépett a folyosóra. – Ez így egyáltalán nem természetes.
– Ne csinálj ebből ügyet – fordult felé Nóra mosolyogva. – Család vagyunk. Vagy talán elfelejtetted, hogy most már majdnem a nővérem vagy?
A tükör előtt megforgatta a szempillaspirált, kacsintott a saját tükörképére, és gyakorlott mozdulattal végighúzta a kefét a pilláin.
Nóra azok közé tartozott, akik képesek több teret elfoglalni, mint amennyit a testük indokolna. Hangos volt, feltűnő, állandó mozgásban élt – és közben rendszerint üres pénztárcával járt. Elvileg újságírást tanult, de hogy hányadik évfolyamon, azt talán még ő maga sem tudta biztosan.
– Ez új spirál? – fordult Eszterhez könnyed természetességgel. – Kipróbálhatom?
– Nem. És hozd vissza azt is, amit múltkor vittél el.
– Vissza fogom adni! Csak most nincs nálam, jó?
– Nóra – masszírozta meg Eszter a homlokát fáradtan –, komolyan beszélek. Van saját sminkkészleted.
– Te jó ég, milyen kicsinyes vagy – horkant fel Nóra. – Balázs! Ébredj már fel, mondj neki valamit!
A hálóból álmos morranás érkezett.
– Nóra, hagyd már, hadd induljon nyugodtan a reggele – dörmögte Balázs.
– Mondtam, csak a rúzsért jöttem! – szólt vissza Nóra, miközben már a kabátját cipzározta. – Na, megyek is!
Az ajtó csattanása után Eszter leült a konyhában egy székre, és az ablakon át nézte az utcát. November közepe volt, az ég szürkén borult a házak fölé, az autók tompa fényszóróval haladtak, lent a házmester nedves kupacokba gereblyézte a lehullott leveleket.
Szombat. Elvileg csendes, ráérős reggelnek kellett volna lennie – közös kávéval, lassú reggelivel. Ehelyett megint Nórával kezdődött a nap.
A lakás Eszter nagymamájáé volt. Tágas, háromszobás otthon egy régi építésű házban, magas plafonokkal, kopott, de gyönyörű tölgyfa parkettával és régi, jellegzetesen kattanó zárakkal. Amikor megörökölte, úgy érezte, nemcsak kulcsokat kapott, hanem emlékeket és melegséget is. Balázs két hónappal ezelőtt, az esküvőjük után költözött ide.
Az esküvő szerény volt, mégis mindenki boldognak tűnt. Balázs szülei különösen. Az édesanyja, Ilona, hosszasan ölelte Esztert, és a fülébe súgta: – Nórát ne hagyjátok magára, ő egyke. Mostantól te vagy neki a nővére, igaz?
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz