Akkor Eszter nem tulajdonított jelentőséget ezeknek a szavaknak. Mostanra azonban egészen másként csengtek a fülében.

Nóra szinte kétnaponta felbukkant. Hol töltőt kért kölcsön, hol ebédért ugrott be, máskor csak átöltözni jött egy randi előtt, vagy mert „nincs kedve egyedül ülni”. Az „egy percre” rendszerint órákig tartott. Magával hozta az olcsó parfüm illatát, a telefonjáról bömbölő zenét és a káosz érzetét.

Balázs eleinte nevetett rajta. – Ismered Nórát. Olyan, mint egy huzat: beront, felkavar mindent, aztán eltűnik.

Csakhogy a huzat idővel viharrá erősödött.

Egy szerdai napon, amikor Eszter otthonról dolgozott és egy jelentést próbált befejezni, ismét csengettek.

– Szia! – rontott be Nóra, oldalán egy élénk tekintetű, bőrdzsekis lánnyal. – Ő Kinga! Csak egy órácskára maradunk, jó? A pasija kiborította, kell egy kis figyelemelterelés.

A konyhában telepedtek le, felbontották Eszter kávéját, elővették a tegnap sütött süteményt. Nevetés, hangos történetek és a „mérgező pasik” kibeszélése töltötte meg a lakást, miközben Eszter képtelen volt koncentrálni.

Amikor végre elmentek, Eszter visszalépett a konyhába, és megdermedt. Piszkos bögrék a pulton, kiömlött kávé, morzsák mindenütt. És a rúzs – az a drága darab, amit Balázstól kapott – eltűnt. Később észrevette, hogy a parfümje sincs meg, a selyemsál is hiányzik, az öltözőasztalon pedig teljes a rendetlenség.

– Balázs – mondta este, amikor a férfi hazaért –, beszélnünk kell a húgodról.

– Már megint? – sóhajtott fel Balázs, miközben levette a kabátját.

Balázs ledobta a cipőjét, felakasztotta a kabátját, majd szó nélkül vizet töltött a kannába és feltette forrni.
– Mi történt már megint? – kérdezte fáradtan.

– Tűnnek el a dolgaim. A rúzsom, a parfümöm, a selyemsálam.

– Nem lehet, hogy egyszerűen máshová raktad őket? – vont vállat.

– Pontosan tudom, mit hova teszek – felelte Eszter higgadtan, de érezhető feszültséggel. – Nóra engedély nélkül viszi el a holmimat.

Balázs nem válaszolt azonnal.

– Ugyan már, Eszter… Nóra nem rossz szándékból csinálja.

– Teljesen mindegy, milyen szándékkal! Akkor sincs joga hozzá!

– Néha te magad mondod neki, hogy vihet ezt-azt. Lehet, azt hiszi, ez mindig így van.

– Néha! Nem pedig hetente!

– Jaj, Istenem… – dörzsölte meg a homlokát Balázs. – Egy rúzsról beszélünk. Van belőle bőven.

Eszter hosszasan nézett rá. Akkor értette meg igazán: nem azért nem áll mellé, mert nem akarja, hanem mert képtelen észrevenni, hol húzódnak a határok. Inkább hallgatott.

A hálószobai komód tetején állt a nagymamájától örökölt ékszerdoboz. Sötét fából készült, gyöngyház berakással, apró levelekből kirakott mintával. Belül nem aranykincsek lapultak, hanem emlékek: ezüst fülbevalók, egy borostyánköves bross, egy sötét köves gyűrű. Emese nagymama gyakran mondogatta: „Vigyázz rá, kicsim. Nem az értéke számít, hanem a múltja.”

Eszter komolyan vette. Hetente egyszer kinyitotta, áttörölte a bársony bélést, ujjai között forgatta a gyűrűket.

Péntek délután üzenetet kapott Nórától:

Eszter, beugranék a fehér blúzodért. Remélem, nem gond.