«Beadtam a válókeresetet.» — Lilla higgadtan közölte
Fáradt, feláldozott, végre dacos nő állt fel.
– Márk meghúzza magát nálunk néhány napig – közölte Gergő olyan hangsúllyal, mintha csak azt jegyezné meg, hogy lehűlt az idő, vagy elfogyott a kenyér.
Nem kérdezett, nem egyeztetett, egyszerűen tudatta a döntést. Mindig ilyen volt: kifelé kedves és könnyen kezelhető, a következményeket viszont rendre én viseltem. Három éve éltünk együtt, és ezalatt megtanultam, hogy a „szívességek” utórezgéseit többnyire nekem kell elsimítanom.
Épp a kis begóniámat ültettem át egy nagyobb cserépbe. Az volt az egyetlen élőlény, amely kényelmesen elfért az apró garzonban. Az én garzonomban, amelyet még a házasság előtt vettem.
Arról ábrándoztam, hogy Gergővel egyszer félre tudunk tenni egy tágasabb lakásra – legalább egy rendes egyszobásra, de titokban egy kétszobás is lebegett a szemem előtt. Csakhogy vele a spórolás reménytelen vállalkozásnak bizonyult. Túlságosan jóhiszemű volt, bárkinek adott kölcsön, aki szépen nézett rá, és a pénz soha nem talált vissza hozzánk.
Amikor felnéztem, megláttam Márkot, Gergő legjobb barátját. Akkora termete volt, mint egy kétajtós szekrénynek – olyasminek, aminek nálunk még helye sem lehetett volna.
– Szia, Lilla – mondta, és már bent is volt.
A lakás, amely eddig is inkább egy hálókocsira emlékeztetett, egy pillanat alatt zsúfolt csomagtárrá változott.
– Ugyan, pár napról van szó – legyintett Gergő.
Magamban azt feleltem: néhány napot ki lehet bírni. Fogfájást, anyóst, felső szomszédnál zajló felújítást is. Hangosan azonban nem tiltakoztam, csak bólintottam. Gergő arca felragyogott, mint egy gyereké, akinek mindent megengedtek. Mindig így örült, ha ellenkezés nélkül megkapta, amit akart.
A következő pillanatban már a bejárat felé sietett, hogy segítsen Márknak bevinni a holmiját, mintha természetes lenne, hogy ettől a perctől hárman osztozunk ugyanazon a néhány négyzetméteren.
Már aznap este előkerült a nagymamától örökölt, ósdi kempingágy is: rozsdás rugói minden mozdulatra panaszosan nyikorogtak, éjszakánként pedig úgy zizegtek, mintha egy egész szúnyograj költözött volna a szobába. Márk fintorgott, de egyetlen megjegyzést sem tett. Akkor még hallgatott – és utólag visszagondolva ez a csend volt az igazi kezdet.
Eltelt egy hét, majd még egy, és szó sem esett arról, hogy csomagolna. Ellenkezőleg: kényelmesen berendezkedett nálunk.
Először a hatalmas, negyvenötös papucsai jelentek meg az ajtó mellett, mintha egy hajótörés után sodródtak volna partra. Aztán helyet követelt magának a bögréje is, rajta a felirat: „A hónap dolgozója”. Végül megérkezett valami más is.
A szag.
Sűrű, makacs, mindent átjáró. Olyasvalaki illata, aki spórol a dezodoron, a tusfürdőn, talán még a vízen is – és ezt nem hiányosságnak, hanem erénynek tekinti. A garzon falai magukba itták ezt a levegőt. Októberben is kitártam az ablakokat, amikor a folyó felől érkező szél csontig hatolt, de hiába. A huzatot elviseltem, ezt nem.
– Lilla, mi lesz vacsorára? – kérdezte egy este, fel sem pillantva a telefonjából.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz