A nyekergő ágyon hevert, görgette a híreket, mintha szállodában lenne. Ahogy kimondta a nevemet, volt benne valami magától értetődő birtoklás, mintha évtizedek óta a felesége volnék, akinek kötelessége időben ételt tenni elé.

– Fogalmam sincs – feleltem hűvösen. – Amit szeretnél, készítsd el magadnak.

Felkpillantott. A szemében őszinte értetlenség és sértettség csillant, amitől egy pillanatra még én is meglepődtem.

– De hát eddig mindig főztél. Mi változott? Gergő mondta, nálatok az a rend, hogy a feleség főz.

Gergő épp a zuhany alatt állt; ő sosem tudott nemet mondani, és még büszke is volt erre.

A torkomig kúszott a válasz, de végül lenyeltem. Nem szóltam semmit.

Végül nem csináltam jelenetet. Szó nélkül felraktam egy zacskós levest, mellé megmelegítettem néhány virslit. Ennél többre sem erőm, sem kedvem nem volt. Márk három tányérral is beszedett belőle, majd tele szájjal közölte, hogy másnap jó lenne valami rendes hús, mert a virslitől ég a gyomra.

A negyedik hétre új igénnyel állt elő: szerinte ideje lenne beszerezni egy normális ágyat, mert a kempingágy tönkreteszi a hátát.

– Figyelj, Gergő – kezdte egy este, amikor hárman szorongtunk a lakásunk alig néhány négyzetméteres konyhasarkában.

A könyökeivel teljesen elfoglalta az asztalt.

– Ezt így nem bírom tovább. Venni kellene egy ágyat.

– Egy ágyat? – kérdeztem vissza hitetlenkedve.

– Persze. Nem kell drága. Küldök majd pár linket.

Gergő megint hallgatott. Láttam rajta, hogy forr benne a düh, mégsem volt képes ellentmondani.

– Márk – szólaltam meg, tudva, hogy a férjemtől hiába várok támogatást –, mondd csak, mikor tervezel elköltözni?

Előbb rám meredt, aztán Gergőre.

– Ezt hogy érted?

– Pontosan úgy, ahogy mondom. Letelt egy hónap. Te azt mondtad, pár napra jössz.

– Lilla, miért kapod fel a vizet? – vigyorgott lekezelően. – Nézelődöm. Tudod jól, most nem egyszerű albérletet találni.

– Segítsek keresni? – ajánlottam fel higgadtan.

Gergő közbevágott:

– Lilla, ezt megbeszélhetnénk később is…

– Mikor, Gergő? – fordultam felé. – Amikor már ideköltözteti a leendő feleségét, és ide jelenti be a gyerekeit is?

Márk felhorkant.

– Gergő, fogd már vissza a feleségedet. Miért szól bele, amikor a férfiak intézik a dolgokat? Ne hagyd, hogy papucsot csináljon belőled. Vagy már az is vagy?

És Gergő – az a férfi, akivel három éve éltünk házasságban – bólintott, majd csendesen csak annyit mondott:

– Lilla, tényleg. Erről beszéljünk máskor.

Felálltam az asztaltól. Gergő ösztönösen összehúzta magát, mert tudta, mi következik.

– Akkor most figyeljetek rám – szólaltam meg higgadtan, de minden szavam éles volt. – Ez a lakás az enyém. A saját keresetemből vettem. Három éven át fizettem a hitelt, közben magamtól vontam meg mindent.

– Lilla… – nyöszörögte Gergő.

– Egy szót se! – csattantam fel.

Márk kaján vigyorral dőlt hátra.

– Nahát, kitört a női forradalom!

– Pontosan – feleltem hidegen. – Pakoljatok össze. Mindketten.

A levegő megfagyott. Márk arcáról lehervadt a mosoly.

– Ugye ezt nem gondolod komolyan? – kérdezte Gergő hitetlenkedve.

– Dehogynem.

– Márk a barátom! Nem rakhatom ki!

– Én viszont megtehetem – válaszoltam. – Tulajdonosként. Téged is. Válassz most. És jól jegyezd meg: ha elmész, nincs visszaút.

Márk hirtelen felpattant. Az arca vöröslött, a tekintete szikrázott.

– Te aztán igazi boszorkány vagy – vetette oda. – Gergő, menjünk. Találunk normális albérletet. Majd még könyörögni fog, hogy gyere vissza. Tele a város magányos nőkkel.

Gergő hosszan nézett rám. Olyan furcsán, mintha mondani akarna valamit, de nem volt hozzá bátorsága. Aztán lehajtotta a fejét, és Márk után indult.

Az ajtó hangosan csapódott. Az ablakpárkányon álló begónia megremegett, egy levele hangtalanul a földre hullott.

Három nap telt el. Gergő nem mutatkozott – valószínűleg Márk mellett próbált keménynek látszani. A harmadik este mégis megcsörrent a telefonom. Halk volt a hangja, mintha titokban telefonálna.

– Lilla… – bizonytalanul beszélt. – Elragadtattam magam. Márk talált egy szobát. Visszajöhetnék?

Odakint őszi eső szemerkélt, az üvegen túl a város elmosódott festménynek tűnt.

– Nem – mondtam csendesen. – Beadtam a válókeresetet.

Sokáig nem szólt bele a kagylóba. Azt hittem, megszakadt a vonal, amikor végül meghallottam a visszafojtott zokogását.

Többet nem keresett. Talán félt, hogy a nagy barátja előtt gyengének látszana.