«Eszter, kérlek, segíts!» — kétségbeesetten hívta a kávézóban
Mennyire félelmetes ez a titokzatos követés?
– Ki lehet ez egyáltalán? – suttogta idegesen Nóra, miközben szinte percenként hátrapillantott, és próbálta gyorsabb tempóra bírni a lépteit. A körülötte hömpölygő tömeg azonban mintha direkt akadályozta volna: az emberek ráérősen sétálgattak, kirakatok előtt ácsorogtak, beszélgettek, így képtelenség volt kitörnie ebből a lassan araszoló áradatból. Legszívesebben már a saját lakásában lett volna, ahol bezárhatja maga mögött az ajtót, mélyet lélegezhet, és maga mögött hagyhatja ezt a nyomasztó napot.
Körülbelül fél órája mardosta az érzés, hogy valaki követi. Eleinte igyekezett meggyőzni magát: biztosan csak véletlen, ugyanarra tartanak. De a férfi nem maradt le mögüle. Ugyanabban az ütemben haladt, nem előzte meg, még akkor sem, amikor Nóra szándékosan lelassított. Harminc év körüli lehetett, magas és vékony alkatú, az ajkán furcsa, féloldalas mosollyal. Újra és újra próbálta elkapni a lány tekintetét, sőt egyszer még intett is neki. Ettől Nóra hátán végigfutott a hideg.
Egy pillanatban még rá is kacsintott. A lány összerezzent, szaporábban lépkedett, de nekiment egy rosszallóan néző nőnek, így kénytelen volt lassítani. Mit akarhat tőle? Miért nem jön oda és mondja meg egyenesen? Ehelyett ez a néma, makacs követés – mintha egy árnyék tapadt volna a sarkára, amely minden mozdulatát utánozza.
Úgy döntött, próbára teszi a gyanúját. Hirtelen befordult egy üzletbe, és hosszasan bolyongott a polcok között, látszólag árukat vizsgálgatva. Tíz perc múlva kilépett, majd óvatosan körülnézett. A férfi az ajtó közelében állt, és mereven őt figyelte. Nem rejtőzködött, nem tett úgy, mintha telefonozna – egyszerűen csak várta.
Nóra átment egy másik boltba, majd egy harmadikba. Mindegyik helyen tovább időzött a kelleténél: kozmetikumos tégelyeket rendezgetett, magazinokat lapozgatott, apróságokat nézegetett, amelyekre semmi szüksége nem volt. Amikor azonban kilépett az utcára, a férfi minden alkalommal ott volt. Nyugodtnak tűnt, türelmesnek, mintha számára ez csupán egy ártatlan séta lenne.
A lányban egyre nőtt a feszültség, de igyekezett nem pánikba esni. Lehetőségeket mérlegelt: felhívja Esztert? Szóljon az egyik bolt biztonsági őrének? Vagy üljön be valahová, és várja meg, míg besötétedik? A gondolatai összevissza cikáztak, miközben a férfi változatlan távolságot tartva követte, arca kifejezéstelen maradt.
Nóra végül úgy érezte, nem bírja tovább ezt az idegőrlő helyzetet. Minden kint töltött másodperc, amelyet az ismeretlen kitartó pillantásának kereszttüzében kellett eltöltenie, végtelennek tűnt. Ekkor megakadt a szeme egy barátságos kávézó élénk cégérén. Gondolkodás nélkül irányt váltott, benyitott az üvegajtón, és belépett a meleg, tompán megvilágított térbe. Frissen főzött kávé és édes sütemény illata lengte be a levegőt – a megszokott, békés aroma most menedéknek hatott a nap furcsaságai közepette.
A pulthoz lépett, kerülve, hogy az utcára nézzen, bár tudta: ha a férfi valóban követi, bármelyik pillanatban feltűnhet az ajtóban. Hangja enyhén remegett, amikor rendelt egy kávét és két szelet tortát – kellett valami, ami lefoglalja a kezét, ami eltereli figyelmét a mellkasát szorító félelemről. „Valahogy le kell vezetnem ezt a stresszt” – mentegetőzött magában, noha máskor nem engedett volna meg magának ennyi édességet.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz