«Add vissza a gyűrűt!» — követelte Zoltán dühösen, Réka elment
Ez a gátlástalan önzés tönkreteszi mindent.
– Menjek érted a munkahelyedre? Ugyan már, mi történt? Talán leálltak a buszok? – mordult bele Zoltán a telefonba, amikor felvette Réka hívását. – Kificamítottad a bokád? De hát nem tört el, igaz? Mindig túldramatizálod a dolgokat. Itt ülnek nálam a srácok, szerinted pattanjak fel, és rohanjak utánad? Ugyan, menj csak szépen busszal! Ha tényleg annyira fáj, hívj egy taxit, ne csinálj jelenetet.
– Most Rékával beszéltél? – kérdezte nevetgélve Gábor, aki a többiekkel együtt kéretlenül birtokba vette a lakást. – Ez az, haver, így kell ezt! Nem kisfiú módjára, hanem férfiként. A nőkkel csak keményen, különben a fejedre nőnek.
– Pontosan, nem akarom, hogy elszemtelenedjen – bólogatott Zoltán.
A készüléket hanyagul a kanapéra hajította, mégis újra meg újra odapillantott. Valójában abban reménykedett, hogy Réka ismét tárcsázza. Arra számított, hogy a lány majd könyörög neki, ő pedig némi huzavona után nagyvonalúan beadja a derekát. Jó lett volna a barátai előtt megmutatni, ki hordja a nadrágot. A második hívás azonban elmaradt.
Nagyjából fél óra múlva az egyik fiú az ablakhoz sétált, és kitárta, mondván, elfogyott a levegő.
– Nézd csak, megérkezett a menyasszonyod! Tényleg kocsival jött. Bár… ez nem egészen taxinak tűnik. A sofőr kiszállt, ajtót nyitott, sőt még kisegíti a kocsiból a te Rékádat. Most kíséri be a lépcsőház felé…
Zoltán egy pillanat alatt talpra ugrott, és az ablakhoz rohant, hogy saját szemével lássa, mi történik odalent.
– Ki a fene hozta ide a menyasszonyodat? – kérdezte valaki a háta mögött.
– Márk – sziszegte Zoltán összeszorított foggal, miközben az ökle is megfeszült. – A munkahelyéről az a fazon, aki állandóan kerülgeti, mintha udvarolna neki.
Gábor gúnyos félmosollyal közelebb lépett az ablakhoz. – És biztos vagy benne, hogy tényleg csak kolléga? Nem lehet, hogy ennél többről van szó?
– Réka szeret engem. Nagyon is – nyújtotta el a szavakat Zoltán, mintha ezzel saját magát akarná meggyőzni. – Teljesen odavan értem. Erről a Márkról is ő mesélt, nem egyszer. Hogy próbálkozik nála. Mindjárt kiderül, mi igaz az egészből.
Kulcs csikordult a zárban, majd lassan kinyílt az ajtó. Réka óvatosan lépett be a lakásba. Bal lábára alig mert ránehezedni, minden mozdulatnál fájdalmas fintor suhant át az arcán. Az irodában a takarítónő túl alapos volt: szappanos víz maradt a lépcsőn, ő pedig megcsúszott rajta. Csoda, hogy nem tört el semmije. Az egyetlen vigasz az volt, hogy talán végre rendes takarítót alkalmaznak, és nem a dolgozóknak kell majd port törölniük a saját irodájukban.
Zoltán kilépett a folyosóra, hangja élesen csengett. – Látom, az a lovagod egészen az ajtóig kísért. Mit ígértél neki cserébe?
– Márk csak segített – felelte Réka fáradtan. Láthatóan minden lépés kín volt számára, nem hiányzott neki egy újabb vita. – Nem kért semmit. Egyszerűen férfiként viselkedett.
– Tényleg? Most már így beszélsz? Férfiként? – csattant fel Zoltán. – Inkább mások menyasszonyára hajt, ez az igazság! – és indulata egyre jobban elszabadult.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz