Zoltán arcán sértett hiúság villant. Úgy érezte, menyasszonya a barátai előtt tiporja sárba a tekintélyét. – Azt képzeled, hogy minden apróság miatt rohanjak utánad, félredobva mindent? Talán azt hiszed, hogy egy csettintésre ugró kiskutya vagyok, te meg a gazdám? – förmedt rá.

– Nem akarok jelenetet – felelte Réka, és összeszorított ajkakkal a folyosó felé fordult. – Inkább bemegyek a hálóba. Csináljatok, amit akartok, csak hagyjatok békén. Ma már voltam kórházban, bevettem egy marék fájdalomcsillapítót, és még a takarítónővel is összeszólalkoztam. Ennyi élmény egy napra bőven elég.

– És vacsora? Az nem lesz? – vetette oda gúnyosan Zoltán.

– Itthon voltál egész nap. Nem tudtál volna legalább valamit összedobni? – kérdezett vissza a lány.

– Az a nők dolga, nem? – csattant fel a férfi, akiben egyre nőtt a düh. Szinte kívánta, hogy Réka elveszítse a türelmét, kiabálni kezdjen, hogy aztán ő keményen helyre tehesse. Úgy gondolta, ettől majd nagyobbnak látszik a többiek szemében.

– Ahogy én sem vállalom a „férfimunkát”? Akkor miért várod el tőlem a tiedet? – szúrt vissza Réka higgadt, de éles hangon.

A szavai találtak. Zoltán füle tövéig elvörösödött, és kétségbeesetten próbálta visszaszerezni az irányítást, miközben a háttérből visszafojtott kuncogás hallatszott. – Lehet, hogy elsiettem azt a lánykérést – morogta. – Add vissza a gyűrűt! Nem érdemled meg. Ha majd megtanulsz viselkedni, talán beszélhetünk róla újra.

Réka dermedten nézett a vőlegényére, abban bízva, hogy mindjárt elmosolyodik, és közli: csak ízetlen tréfa volt az egész. Zoltán arcán azonban nyoma sem volt bizonytalanságnak. Hajthatatlanul, kinyújtott tenyérrel várta vissza a gyűrűt, és megismételte a követelését.

– Tessék. De jól vésd az eszedbe: ha még egyszer szóba kerül, könnyen lehet, hogy nemet mondok!

A lány szó nélkül sarkon fordult, és beviharzott a hálóba. Az ajtó akkorát csattant mögötte, hogy beleremegett a lakás. Egy pillanatra átfutott rajta a gondolat, hogy rávesse magát az ágyra és sírjon, de az önsajnálatot gyorsan elhessegette. Ilyen megalázást nem hajlandó eltűrni.

– Nem mentél túl messzire? – törte meg a csendet kisvártatva Gábor. – Még a végén tényleg megsértődik. Ha faképnél hagy, mit csinálsz?

Zoltán vállat vont, és visszasétált a nappaliba. – Ugyan, hova menne? – legyintett gúnyosan. – Szerinted sorban állnak érte a kérők? Duzzog majd egy sort, aztán bocsánatot kér. Aztán eldöntöm, maradhat-e, vagy inkább kirakom a lakásomból.

– Kemény vagy! – vigyorgott Gábor. – Így kell ezt.

A hencegést újabb ajtócsapódás szakította félbe. Ezúttal a bejárati ajtó vágódott be. Az előszobai szekrényen ott hevert a kulcs, a gardróbból pedig hiányzott néhány ruha. Réka elment.

Egy ideig Zoltán magabiztosan hangoztatta, hogy a lány úgyis visszakúszik hozzá, térden állva könyörög majd bocsánatért. Annál nagyobb pofonként érte a hír: Réka férjhez megy. Méghozzá ahhoz a kollégához, aki mindig figyelemmel és gyengédséggel vette körül.

„Ugyan, kinek kellene?” – visszhangzott benne a saját gúnyos mondata.

Kiderült, hogy valakinek nagyon is kellett.