«Pakolj össze, és költözz el még ma» — parancsolta Réka elszántan
Ez igazságtalan, fájdalmas és bizalomromboló.
– Hiszen egy család vagyunk – jegyezte meg Benedek, miközben letette a telefonját az asztalra, és közelebb húzta a székét Rékához. – Hét éve élünk együtt. Ami csak van, az közös. Vagy nem így gondolod?
Réka lassan visszahelyezte a csészét a csészealjra. A konyhában sűrű csend ült meg; csupán a falióra egyenletes kattogása törte meg, meg valahol odalent, az udvar felől egy kutya ugatása. A lakás, ahol ültek, kizárólag az ő tulajdona volt. Még jóval Benedek megismerése előtt vásárolta, abból a pénzből, amit az első fizetésétől kezdve makacs kitartással gyűjtögetett, sokszor minden apró luxusról lemondva. Kétszobás, napfényes otthon egy régi, polgári házban Győr belvárosában, magas mennyezettel és tágas ablakokkal, amelyek egy csendes belső udvarra néztek. Emlékezett rá, milyen izgatottan választotta ki az alaprajzot, hogyan szorongatta a kulcsokat az átvétel napján, és mennyi örömmel rendezte be saját ízlése szerint: világos falak, meleg tónusú fa parketta, letisztult bútorok.
Az autó is az övé volt – egy kisebb, megbízható szabadidő-autó, amelyet akkor vett, amikor a munkája már biztos, kiszámítható bevételt hozott.
– Benedek… – kezdte higgadt hangon, noha belül feszültség gyűlt benne. – A lakás az én nevemen van. Az autó szintén. Mindkettő még azelőtt lett az enyém, hogy összeköltöztünk. Erről beszéltünk az esküvő előtt is.
Benedek bólintott, de a mozdulatában volt valami lekezelő, mintha egy régi, jelentőségét vesztett témát emlegetne fel.
– Igen, emlékszem. Nem vitatom. Csakhogy most már közös életet élünk, mindent együtt intézünk. Nem furcsa folyton azt hangsúlyozni, mi kié? Ez így… kicsinyesnek hat, Réka.
A nő hosszan ránézett. Az utóbbi időben Benedek egyre gyakrabban hozta szóba a pénzt. Jó állása volt – egy nagy informatikai cégnél osztályvezetőként dolgozott –, mégis gyakran panaszkodott, hogy többre vágyik, nagyobb életszínvonalra. Nemrég közösen vettek fel hitelt egy külvárosi telekre, ahol házat terveztek építeni. Réka ugyanúgy beszállt a törlesztésbe, pedig megtehette volna, hogy nem vállal részt – de hitt az egyenrangú társulásban.
– Nem akarok én semmit különválasztani – felelte halkan. – Csak ma reggel azt mondtad, le kellene cserélni az autót egy komolyabb darabra. És úgy beszéltél a mostaniról, mintha ócskaság lenne.
– Ugyan már – vont vállat Benedek. – Neked is jobb lenne egy újabb modell. Tágasabb, modernebb felszereltségű. Már néztem is néhány lehetőséget. Eladhatnánk a mostanit, a különbözetre pedig felvennénk egy kölcsönt.
Réka gyomra összeszorult.
– Benedek, ez az én autóm. Én választottam, én használom nap mint nap. Ha egyszer úgy döntök, hogy lecserélem, azt majd én határozom el.
A férfi nagyot sóhajtott, és hátradőlt a széken.
– Túlbonyolítod a dolgokat. Szeretlek, és a legjobbat akarom nekünk. Nem szeretném, ha egy ilyen… átlagos kocsival járnál, amikor ennél többet is megengedhetnénk magunknak. Az emberek figyelnek.
– Miféle emberek? – csúszott ki Réka száján élesebben a kérdés, mint szerette volna.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz