Este Benedek későn ért haza. Nem vacsorázott, bezárkózott a dolgozószobába.

Egy hét telt el szinte teljes csendben. Alig szóltak egymáshoz, külön aludtak.

Aztán egy este Benedek egy dossziéval a hóna alatt lépett be a lakásba, és komoly arccal szólította meg Rékát.

– Réka – szólalt meg végül komoran –, ideje lenne felnőtt módon beszélnünk.

A nő leült vele szemben az étkezőasztalnál, karját összefonva maga előtt.

– Találtam egy megfelelő lakást Juditnak. Jó környéken van, világos, rendezett. Viszont rá kellene fizetni. Arra gondoltam… eladhatnánk a kocsidat, és felvehetnénk egy jelzáloghitelt. Így anya beköltözhetne, mi pedig később akár ki is adhatnánk. Befektetés lenne.

Réka lassan felemelte a kezét.

– Állj meg egy pillanatra. Most komolyan azt javaslod, hogy az én autómat adjuk el a te édesanyád lakásáért?

– Nem csak róla van szó – próbálta menteni a tervet Benedek. – Hosszú távon mindannyiunknak jó lenne. Gondolkodj előrelátóan.

A nő tekintete megkeményedett.

– Benedek, az az autó az én tulajdonom. Ahogy ez a lakás is. Nem dönthetsz helyettem.

A férfi néhány papírt csúsztatott elé.

– Már beszéltem egy ingatlanközvetítővel. Nézd át az ajánlatokat.

Réka átfutotta a hirdetéseket, majd hirtelen megállt a szeme egy címen. Az övén.

– Ez… ez a mi címünk. Te meghirdetted a lakásomat?

Benedek bólintott.

– Csak próbaképpen. Meg akartam mutatni Juditnak, milyen cserelehetőségek vannak. Azt hittem, támogatni fogod.

Réka úgy érezte, mintha kihúzták volna alóla a talajt.

– A tudtom nélkül áruba bocsátottad az otthonomat?

– A közös jövőnk érdekében tettem.

A nő felállt.

– Menj el.

– Tessék?

– Pakolj össze, és költözz el még ma.

Benedek hitetlenkedve nézett rá, de az arcán látta: nincs alku. Szó nélkül összeszedte a holmiját, és Judithoz ment.

Amikor az ajtó becsukódott mögötte, a lakás mély csendbe burkolózott. Réka az ablak mellé ült, és először tudatosult benne: egy korszak lezárult.

Hogy mi következik, azt még ő sem tudta.

Egy hét telt el Benedek távozása óta. A terek szokatlanul tágasnak hatottak, a csend pedig már-már visszhangzott a falak között. Esténként teát főzött, és a város fényeit figyelte az ablakból. Hét év házasság – tele tervekkel, nevetéssel – most fájdalmas kérdésekké foszlott. Nem kereste a férfit. Úgy érezte, most neki kellene lépnie. De a telefon néma maradt.

Péntek késő este mégis megcsörrent. Benedek neve villant fel a kijelzőn.

– Halló – szólt bele halkan.

– Réka… beszélhetnénk?

Hangjából eltűnt a korábbi magabiztosság, fáradtan csengett.

– Mondjad.

– Juditnál vagyok. Nehéz neki ez az egész… nekem is. Átmehetek? Nyugodtan szeretnék beszélni, veszekedés nélkül.

Réka habozott. A szíve még őrizte az utolsó vita emlékét, de tudta, hogy nem menekülhet a párbeszéd elől.

– Gyere.

Egy órával később Benedek liliomokkal állt az ajtóban – a kedvenc virágaival – és egy bevásárlószatyorral, pontosan azokkal a dolgokkal, amiket Réka rendszerint vett. Az arca megviselt volt, mintha az elmúlt napok éveket tettek volna rá.

A konyhában ültek le, ugyanott, ahol valaha az első közös estéjüket töltötték.