Ezután felhívta Emesét, a régi egyetemi barátnőjét, akiben mindig feltétel nélkül megbízott.

— Emese? Szia… baj van.

Részletesen elmesélte az autó eladását, a nyaraló ügyét, majd Judit beköltözését is.

— Réka… ez már nem egyszerű szülői segítség — mondta Emese komoran. — Inkább úgy hangzik, mintha kiszorítanának a saját életedből. Biztos vagy benne, hogy Benedek nem tervez valami komolyabbat?

— Mire gondolsz?

— Például arra, hogy közös tulajdon legyen minden. Vagy hogy belerángat valamibe, amit nem akarsz.

Réka először kezdett igazán elgondolkodni ezen. Aznap estére elhatározta, hogy nyíltan beszél a férjével.

Benedek későn érkezett haza, fáradtan, de elégedetten: sikerült lezárnia egy fontos üzletet.

— Benedek, beszélnünk kell a jövőről.

— Miről pontosan? — huppant le a kanapéra, és megdörzsölte a tarkóját.

— Anyukádról. Nem maradhat itt hosszú távon.

A férfi meglepetten nézett rá.

— Miért ne? Jól érzi magát. Én is nyugodtabb vagyok, ha közel van.

— Én viszont nem vagyok nyugodt! Ez az én lakásom. Nem akarom így megosztani.

Benedek arca megkeményedett.

— Kezdesz önző lenni. Anyu egyedül él, nehéz neki.

Réka hangja megremegett.

— Önző? Hét éve melletted állok mindenben! És most ideköltözteted az anyádat anélkül, hogy megkérdeznél?

— Azt hittem, beleegyezel. Hiszen mindig olyan megértő vagy.

— A megértés nem egyenlő azzal, hogy bármit eltűrök!

A vita zsákutcába jutott. Benedek fel-alá járkált.

— Rendben. Tegyük fel, hogy elmegy. De hova? Vissza a régi lakásába? Már hívott is egy ingatlanost.

Réka megdermedt.

— Tessék? Már intézkedtetek?

— Igen. Ki akarja adni a lakását, hogy több pénze legyen egy jobbra. Addig nálunk marad.

— És erről én miért nem tudtam?

A férfi vállat vont.

— Nem kell mindent túldramatizálni.

Réka mellkasában valami végleg elszakadt.

— Ez nem dramatizálás! Ez az én tulajdonom. Nem dönthetsz róla egyedül!

Benedek hosszan hallgatott.

— Azt hittem, család vagyunk.

— A család kölcsönös tiszteleten alapul — felelte határozottan. — Nem azon, hogy az egyik fél a másik feje fölött határoz.

A hangjukra Judit kijött a szobájából.

— Mi történik, gyerekek?

— Semmi komoly, anya — vágta rá Benedek. — Menj csak pihenni.

De Judit nem mozdult.

— Réka, ha útban vagyok, mondd meg. Visszamehetek. Nem akarok viszályt.

Réka a szemébe nézett. Az asszony valóban zaklatottnak tűnt.

— Nem személy szerint önnel van gondom. Csak időre van szükségem. Ez hirtelen jött.

Judit lassan bólintott. Benedek visszakísérte a szobába. Aznap éjjel Réka ismét külön aludt.

Másnap reggel Judit már összecsomagolt bőröndökkel ült az asztalnál.

— Hazamegyek — jelentette ki nyugodtan. — Nem akarok ok lenni köztetek.

— Anya, várj! Megoldjuk! — próbálta marasztalni Benedek.

— Nem, fiam. Igaza van. Ez az ő otthona.

Réka hallgatott. Látta, hogy férje tekintetében düh gyűlik — de nem az anyjára haragudott.

Amint Judit elment, Benedek felé fordult.

— Most boldog vagy?

— Nem. De ez volt a helyes.

— Kidobtad az anyámat!

— Te hoztad ide a tudtom nélkül!

Benedek szó nélkül kiviharzott, és bevágta maga mögött az ajtót.

Réka még aznap felkeresett egy közjegyzőt. Megerősítést kapott: nem kötöttek házassági szerződést, a lakás kizárólag az ő tulajdona a magyar jog szerint.