«Megjött a rokonság!» — kiabálta az utcáról, a kaput rugdosta
A rokonság mohó és fenyegetően hideg.
– Levente, nyisd ki azonnal! – üvöltötte valaki az utcáról, közben bakancsával a vaskaput rugdosta. – Megjött a rokonság!
Eszter riadtan ébredt, és alig tudta felrázni a férjét, aki az éjszakai műszak után kőkeményen aludt.
– Gergő, félek… Valaki be akar törni az udvarra. Azt kiabálják, hogy Leventét keresik, de itt ilyen nevű ember nem is lakik.
Gergő álmosan felnyögött, majd ásítva motyogta:
– A nagybátyám halt meg három éve… Talán valamelyik régi ivócimborája az.
– Nem úgy tűnik. Azt ordítják, hogy rokonok.
– Mindjárt kiderül. – Feltápászkodott, magára kapott egy rövidnadrágot, és mezítláb végigcsattogott a fa padlón az ajtóig.
Az udvaron Nyrók, a kutya – amelyet a házzal együtt örököltek a nagymamától – eszeveszetten csaholt. Az idős asszony gyerekei mind fiatalon mentek el: a falusi magány és az ital lassan felőrölte őket. Az utolsó években már csak Gergő látogatta rendszeresen. A temetés után ő költözött ide fiatal feleségével, és mivel más örökös nem jelentkezett, hivatalosan is övé lett az ingatlan. Rengeteg pénzt és munkát ölt bele: megjavította a tetőt, újrarakta a kályhát, rendbe hozta az udvart, és végre otthonra talált.
Kinyitotta a kapu kis betekintő ablakát.
– Ki az, és miért nem a csengőt használja? – kérdezte ingerülten.
– Engedj be, és hívd Leventét is! Te meg ki vagy?
– Én vagyok a tulajdonos. Melyik Leventét keresed? Júlia néni fiát? Ő már régen meghalt.
A hang odakintről halkabb lett.
– És te kicsoda vagy? Hol a nagymama? Én Márk vagyok, Erika fia. Az unokája.
– Gergő vagyok, szintén unoka. Akkor ezek szerint unokatestvérek vagyunk. Várj, nyitom.
Ahogy kitárta a kaput, egy majdnem kétméteres, vállas férfi állt előtte. Nehéz volt felismerni benne azt a köpcös kisfiút, akire gyerekkorából emlékezett. Márk gondolkodás nélkül magához szorította, majd az út szélén parkoló autó felé fordult.
– Vivien, Benedek, Lilla! Gyertek már!
Gergő megdermedt. A kocsiból kiszállt egy termetes asszony, aki alig maradt el férje mögött magasságban, és két, kilenc-tíz év körüli gyerek, akik mintha a szüleik másolatai lettek volna.
– A büszkeségeim, majd’ egykorúak! – jelentette ki Márk. – Ő pedig a feleségem, Vivien. Na és te? Nős vagy? Gyerek?
Gergő félreállt, beengedte őket. A tornácon Eszter várta a társaságot, kezével az ajtófélfát fogva.
Az ismerkedés, a helyfoglalás és a tea mellett eltöltött beszélgetés gyorsan elszaladt; két óra is eltelt. Gergő előkereste a nagymama régi családi albumait, és együtt nevettek a megsárgult fotókon.
Később Eszter és Vivien nekiláttak az ebéd készítésének. Az idő közben estére fordult, de a vendégeknek eszük ágában sem volt indulni. Eszter óvatosan megkérdezte:
– Meddig maradtok nálunk?
Márk vállat vont.
– Igazából a nagybátyánkhoz és a nagymamához jöttünk volna, csak nem tartottuk velük a kapcsolatot az utóbbi években.
– Az igazat megvallva a nagybátyánkhoz és a nagymamához indultunk – folytatta Márk. – Csak hát évek óta nem tartottuk a kapcsolatot a rokonsággal, így semmit sem tudtunk arról, ki él még, ki ment el közülük, és végül kié lett a ház.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz