Eltelt egy hónap, és a vendégeknek eszük ágában sem volt csomagolni. Sőt, egyre határozottabban kezdtek úgy viselkedni, mintha végleges megoldást keresnének a maradásukra, ami baljós árnyékot vetett a következő napokra.

Néhány nappal később a helyzet végképp elmérgesedett: Vivien és a gyerekek gyakorlatilag kijelentették, hogy maradnak, Márk pedig – mivel alkalmi munkákból élt – estéről estére majd „hazajár” hozzájuk. Nem kértek, nem egyeztettek, egyszerűen közölték a döntést.

Rövidesen egy hatalmas teherautó gördült be az udvarra, roskadásig pakolva a holmijukkal. A jármű alig bírta el a rengeteg bútort és dobozt. Ezzel végképp nyilvánvalóvá vált: nem átmeneti vendégeskedésről van szó.

A hívatlan rokonok viselkedése is megváltozott. Úgy járkáltak-keltek, mintha mindig is övék lett volna a porta. Nem sokkal később Gergőt felhívta a közjegyző. A hír hidegzuhanyként érte: új örökösök jelentkeztek be.

Bár a törvényes határidő már lejárt, a rokonok bírósághoz akartak fordulni.

Aznap este Gergő feldúltan érkezett haza. Egyenesen a ház fűtetlen, külön bejáratú nyári részéhez ment, ahol Márkék berendezkedtek, és erőteljesen kopogtatni kezdett. Sokáig nem nyitottak ajtót, pedig egyértelmű volt, hogy otthon vannak. Végül a másodunokatestvér jelent meg a küszöbön.

– Na mi az, öcsém, nem akarsz osztozkodni? – vigyorgott Márk. – A közjegyző már szólt, igaz?

– Mit kellene itt felosztani? – csattant fel Gergő. – Évekig rá sem néztetek a nagymamára. Ehhez a házhoz egy szalmaszálat sem tettetek hozzá, most meg az egészre igényt tartotok?

Elmondta, hogy a nagymama pontosan az ilyen helyzettől tartott, ezért mentek el együtt a közjegyzőhöz, és ezért készült hivatalos végrendelet. Minden törvényesen történt.

– Hol voltatok, amikor beteg volt? Amikor már az udvarra sem tudott kimenni? Amikor a tűzifát sem bírta felaprítani?

Márk vállat vont.

– Ugyanolyan örökös vagyok, mint te. A nagyi már nem volt beszámítható, könnyen lehet, hogy megfeledkezett a többi unokáról. Ha kell, bíróságra megyek. A jussomból legalább egy részt kiharcolok. Sőt, ha rajtam múlik, a ház fele és a telek is jár nekem.

Aztán gúnyosan hozzátette:

– És csak óvatosan, mert még a felújított részedre is benyújtom az igényt, a klímával együtt.

Felnevetett, mintha különösen jó tréfát sütött volna el, majd becsapta az ajtót.

Gergő tehetetlen dühvel ment vissza a saját lakrészébe, és mindent elmesélt Eszternek. A fiatal asszony elsápadt.

– Nem lehetne ezt valahogy megakadályozni? – kérdezte kétségbeesetten. – Úgy viselkednek, mint akik megszállnak és kiszorítanak minket.

– Jogilag rendben vagyunk – próbálta nyugtatni Gergő, bár a hangja feszülten csengett. – Nem hátrálunk meg. Ez a mi otthonunk. Életemben nem bántam meg még ennyire semmit, mint hogy beengedtem őket.

A napok ólomsúlyként teltek. Eszter a kis falusi boltban dolgozott, amelybe minden megtakarításukat beleforgatták, mégis egyre gyakrabban merült gondterhelt hallgatásba. Időközben megérkezett a bírósági idézés is. Márkék mind pimaszabbul viselkedtek, a közös udvar pedig lassan csatatérré vált.