«El akarsz hagyni?» — kérdezte Eszter remegő hangon
Keserű, ostoba gyanúm mindent feketére festett.
Eszter már nem először bánta meg, hogy szó nélkül indult el a faluba, anélkül hogy egyetlen szót is szólt volna a férjének. A nyikorgó, öreg vidéki busz minden kátyúnál felnyögött és nagyokat zökkent, miközben Szentendre felé tartott – abba a településbe, ahonnan Gergő származott.
A jármű zsúfolásig megtelt, szinte levegőt sem lehetett kapni. Két nap volt hátra szilveszterig, és mindenki igyekezett beszerezni mindazt, ami az ünnepi asztalról nem hiányozhat. Az utasok csomagokkal megrakodva utaztak: egyesek drága felvágottakat és különleges, déligyümölcsöket hoztak a városból, hogy elkápráztassák a vendégeket, mások ajándékokkal teli szatyrokat, karácsonyfadíszeket, fényfüzéreket és ki tudja még mi mindent, ami elengedhetetlen a hosszú ünnepi napokhoz.
Eszter figyelmesen szemlélte a mellette ülő embereket, miközben gondolatai egyre csak visszatértek ahhoz a kérdéshez, hogyan jutott el odáig, hogy végül mégis útra keljen.
Az utóbbi időben Gergő egyre gyakrabban járt Szentendrére, ahol még mindig állt a szüleitől megörökölt régi ház. A szülők halála után nem volt szíve túladni rajta; inkább megtartotta, azzal a szándékkal, hogy majd a család használja, ott töltik a szabadságokat, nyáron pedig hétvégenként oda menekülnek a város zajától.
Csakhogy az elmúlt évek eseményei elsodorták ezt a tervet. Egymás után nősültek meg a fiaik, megszületett az unokájuk, Marcell, és a mindennapok hirtelen tele lettek teendőkkel.
Aztán ősszel váratlan fordulat következett: Gergő egyik napról a másikra újra felfedezte magának a szentendrei házat. Hétvégenként és ünnepnapokon autóba ült, és eltűnt pár napra. Esztert vagy otthon hagyta, vagy elvitte a nagyobbik fiukhoz, hogy segítsen az unoka körül.
Eleinte Eszter nem látott ebben semmi különöset. Házasságuk során mindig megbízott a férjében. Ám idővel valami mégis megváltozott benne. Egy apró, kellemetlen érzés kezdte feszíteni, és ahogy teltek a hetek, egyre többet töprengett. Végül olyan következtetésre jutott, amelytől összeszorult a gyomra: Gergő talán nem mond igazat. Lehet, hogy titkol előle valamit. Hogy mit csinál a faluban nélküle, arról csak sejtései voltak.
A kétely magját Nikolett, a kolléganője – egyben barátnője – ültette el benne.
– Eszter, ne légy már ennyire hiszékeny! Gondolkodj egy kicsit – mondta neki egy irodai kávézás alkalmával.
Szerinte Gergőnek túlságosan is kényelmes a helyzet: a feleségét „leadja” az unokához, ő pedig szabadon azt tesz, amit akar. Nikolett még azt is felvetette, nem lehet-e valaki a múltjából Szentendrén. Nem idős asszonyra gondolt, hanem egy régi szerelemre, akibe fiatalkorában bele volt habarodva. Talán még Eszter előtt történt valami, amiről sosem beszélt.
Eszter akkor csak mosolygott, és azt felelte, hogy tudomása szerint nem volt senki. Nikolett azonban csóválta a fejét, és sokatmondó arccal jegyezte meg: az ilyesmi sosem derül ki könnyen, főleg egy kisvárosban, ahol a régi osztálytársnők közül akár egy özvegyasszony is újra feltűnhet.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz