— Új kapaszkodókra van szüksége — mondta a pszichológus. — Nem kell nagy dolgokra gondolni. Egy edzés, egy frizuraváltás, bármi, ami kimozdítja.

Eleinte értelmetlennek tűnt az egész. Aztán mégis beiratkozott egy régóta halogatott virágkötő tanfolyamra. Mindig is vonzották az élő növények, csak eddig „nem volt rá ideje”. Az órákon új ismeretségeket kötött, és hamar azon kapta magát, hogy órákig képes elmélyülten csokrokat, kompozíciókat alkotni. A benne szunnyadó életkedv lassan erőre kapott, és rájött: a múlt nem tarthatja fogva örökké.

Majdnem egy év telt el így. Éjszakánként már nem sírt, nem böngészte Márk közösségi oldalait, és nem gyötörte magát azzal, vajon valóban köze volt-e Eszternek a történtekhez. Az egész lassan köddé vált mögötte, miközben előtte új lehetőségek rajzolódtak ki.

Egy délután azonban váratlanul megjelent Márk a lakás ajtajában. Nóra szíve megrebbent — nem a régi szerelemtől, inkább a meglepetéstől.

— Szia — nyújtott át egy csokor virágot, hasonlót azokhoz a rózsákhoz, amelyeket régen egy-egy céges rendezvény után hozott haza. — Hogy vagy?

Nóra felvonta a szemöldökét, majd félreállt az útból.

— Jól. Mindjárt indulnom kell az órámra… Szerettél volna valamit?

Márk körbenézett a szobában, mintha emlékeket keresne a falakon.

— Sokat gondolkodtam — kezdte tétován. — Lehet, hogy akkor túl hirtelen döntöttem. Ideges voltam, kimerült… és talán a büszkeségem is elragadott.

Nóra közben magára vette a kabátját. Valóban fél órán belül kezdődött a foglalkozás a virágkötő iskolában, és nem akart elkésni.

— És most mit szeretnél? — kérdezte nyugodtan, minden érzelmi rezdülés nélkül.

Márk tett egy bizonytalan lépést felé, de Nóra ösztönösen hátrébb húzódott.

— Szeretnék hazajönni — mondta halkan. — Arra gondoltam… talán megpróbálhatnánk elölről. Kezdhetnénk tiszta lappal.

A nő tekintete hűvös maradt, szinte áttetszően tárgyilagos. Már túl volt az árulás fájdalmán és a magány hosszú estéin. Nemcsak túlélte azokat a hónapokat, hanem meg is értette, mit tanítottak neki.

— Sajnálom — felelte egyenletes hangon. — De nincs bennem vágy arra, hogy újrakezdjük.

— Miért mondod ezt? Annyi évet töltöttünk együtt. Rengeteg szép emlékünk van… — hangja elcsuklott, kétségbeesése nyilvánvaló volt.

— Én is emlékszem ezekre — bólintott Nóra. — De te voltál az, aki elengedte a kezünket, amikor küzdeni kellett volna. Nem harcoltál értünk. — Pillantása a kezében tartott csokorra siklott. — És közben én is megváltoztam. Már nem az a naiv nő vagyok, aki köréd építette az egész életét.

Márk némán állt. Úgy tűnt, minden érve elfogyott. Felé nyújtotta a virágokat, de Nóra nem mozdult. Néhány másodpercig csak nézték egymást, és a csend kimondatlanul is világossá tette: bizonyos ajtók végleg bezárulnak.

— Elfogadom a döntésed — suttogta végül. — Igazad van. Én rontottam el.

— Igen — válaszolta csendesen. — És most már más úton járok.

Nem volt ebben harag, sem szemrehányás. Csak nyugodt bizonyosság, hogy mindennek megvan a maga ideje — még a lezárásnak is.

Azután az élet ment tovább a maga rendjén. Nóra a munkahelyén előrelépett: komolyabb pozíciót kapott, nagyobb felelősséggel. A virágok iránti szenvedélye sem halványult; továbbra is járt szakmai képzésekre. Egy ilyen florisztikai szemináriumon találkozott Balázzsal, egy negyvenes évei elején járó, csendes természetű férfival, aki egy kisebb kertépítő irodát vezetett.