Másnap reggel külön helyiségekben érte őket a fény: Nóra az ágyban aludt, Márk pedig a nappali kanapéján. Odakint új nap virradt, a lakás falai között azonban baljós feszültség vibrált.

Márk lépett be a konyhába, amikor Nóra teát töltött magának.

— Azt hiszem, hibáztam, hogy nem szóltam előre — kezdte tétován. — De az állandó gyanakvásod kezd fojtogató lenni.

Nóra lassan letette a csészét.

— Tehát szerinted én vagyok a hibás?

— Gondold végig. Már egy egyszerű céges rendezvényre sem mehetek el nyugodtan. Hónapról hónapra egyre nehezebb így élni.

A hangja élesebb volt, mint valaha. Nóra értetlenül bámult rá: előző este még bocsánatot kért és virágot adott, most pedig szemrehányást tesz.

— Elegem van a jelenetekből — jelentette ki hirtelen Márk. — Válni akarok.

— Micsoda? — szakadt fel Nórából a hitetlenkedő kiáltás.

A férfi az ablakhoz lépett, és kifelé nézett, mintha odakint könnyebb lenne kimondani a szavakat.

— Régóta érlelődik bennem. Nem akarok többé magyarázkodni. Igazságosan elosztjuk, amink van. A lakást, az autót… mindent a törvény szerint.

Nóra úgy érezte, mintha kicsúszna alóla a talaj. A közös otthonuk, a hat év munkájával megszerzett tárgyak és emlékek — mindez most egyetlen döntéssel semmivé válhat?

— Márk, de miért? — kérdezte halkan.

— Mert belefáradtam. Nem így akarok tovább élni — felelte ridegen, és szavai súlya dermedt csendet hagyott maga után.

Szavai keményen csattantak a levegőben, és olyan véglegesség csengett bennük, amely nem hagyott teret vitának. Nóra az asztal peremébe kapaszkodott, mert attól félt, hogy különben meginog alatta a padló.

— Rendben — suttogta alig hallhatóan. — De legalább mondd meg… van valaki más?

Márk szája sarkában keserű mosoly jelent meg.

— Ehhez semmi közöd. Döntöttünk. Mennem kell.

A következő pillanatban már az előszobában volt, és az ajtó csattanása élesen visszhangzott a lakásban.

Innentől minden felgyorsult. Nóra úgy érezte, mintha egy idegen történetbe csöppent volna: a férje néhány nap alatt összepakolt, átköltözött egy barátjához, és beadta a válókeresetet. Közös ismerősök hívták egymás után, kérdezgették, mi történt, de egyikük sem látta azt a szakadékot, amely benne tátongott.

— Ez így nincs rendben — ismételgette Réka, amikor Nóra könnyektől duzzadt szemmel átment hozzá. — Hogy lehet egyik napról a másikra mindent felrúgni? Hova lett az, ami köztetek volt?

Nóra fáradt mozdulattal vont vállat.

— Azt mondta, szabadságra vágyik. Szerinte megfojtom a féltékenységemmel.

A folyosón gyömbértea illata terjengett; Réka ezzel próbálta felmelegíteni a levegőt és Nóra összetört lelkét is. Gyengéden megszorította a kezét.

— Tarts ki. Most még sokk, de idővel minden a helyére kerül.

Barátnője tanácsára Nóra felkeresett egy pszichológust. Az első alkalmakon még kimondani is nehezére esett: „Nem hiszem el, hogy ezt tette.” A mondatok elakadtak a torkán, mintha fizikai súlyuk lenne. A szakember azonban segített felszínre hozni a fájdalmat, és lassan megértette vele, hogy az élet nem állhat meg egyetlen ember döntése miatt.

Teltek a hónapok. A válás hivatalosan is lezárult, a papírok aláírásra kerültek. Nóra a közös lakásban maradt, kifizette Márk részét. Az autót ő vitte magával. Mivel nem volt gyermekük, a bírósági eljárás viszonylag gyorsan lezajlott, különösebb huzavona nélkül.