«Hazaköltözöm a szüleimhez, és ott szülök» — mondta határozottan
Túlzó gondoskodás: védő, de fojtogató.
Már csak egy egészen rövid szakasz volt hátra az útból: két megálló villamossal, aztán öt perc gyaloglás, egy gyors kitérő a pékségbe, egy perc a liftben – és végre otthon lehet. Most semmi másra nem vágyott, csak egy nyugodt vacsorára és arra, hogy ledőlhessen pihenni. Ennél többre ma nem volt szüksége az életben maradáshoz.
Lilla borzalmas napot hagyott maga mögött. A munkahelyén minden félresiklott. A főnökség újra meg újra berendelte, és rajta vezette le a feszültségét, a kollégák pedig csigalassúsággal dolgoztak, így a határidős megrendelés leadása egyre csak csúszott. Mire a nap végére végre elkészült az anyag, és elküldték, Lilla úgy rogyott le a székre, mintha kilométereket futott volna. Akkor ihatta meg az első kávéját – egész nap nem jutott rá ideje.
A keze remegett, enyhén szédült, és úgy érezte, a teste sorra adja fel a szolgálatot a folyamatos idegeskedéstől. Ez most igazán rosszkor jött. Holnap érkezik a következő megrendelés, a vezetőség már most jelentőségteljes pillantásokkal emlegeti a szoros határidőt. Össze kell szednie magát, ma este pihenni, és másnap újult erővel belevágni az újabb hajrába. Mintha a megrendelőknek szenvedélyük lenne mindent az utolsó pillanatra hagyni.
– Szia, Márk! Otthon vagy? – kérdezte telefonon.
A férje valóban otthon volt. Éppen nem volt állása, de alkalmi munkákkal azért igyekezett hozzájárulni a közös kasszához, hogy a még fiatal házasságuk ne szenvedjen hiányt a legszükségesebbekből.
– Igen, itthon. Te mikor érsz haza?
– Most indulok el az irodából. Kimerültem, mint egy igásló. És farkaséhes vagyok, egész nap nem ebédeltem.
– Ja, jut eszembe! Tudnál kenyeret hozni? Egy falat sincs itthon.
Lilla megígérte, hogy beugrik a ház melletti pékségbe, aztán elindult. Már tényleg csak pár perc választotta el az otthontól. A papírzacskóból csábító illat áradt: friss bagett és ropogós rozskenyér melege lengte körül. Legszívesebben azonnal beleharapott volna a héjába, de visszafogta magát. Előbb kézmosás, terített asztal, és csak utána két vastag szelet vacsorára.
– Márk, megjöttem!
Leakasztotta a kabátját, lerúgta a cipőjét, és mezítláb a konyha felé indult, már előre élvezve a nyugalmat. Ám a látvány kijózanította. A tűzhelyen kifutott kávé szaga terjengett, az asztalt ragacsos foltok és morzsák borították, a mosogatóban pedig halomban állt az edény.
– Márk, ma dolgoztál valahol? – szólt be a szobába, ahol feltételezése szerint a férje pihent.
– Nem, itthon voltam egész nap. Fekszem.
Fekszik? Lillában tompa düh lobbant, amelyet a napi feszültség csak még inkább felszított. A kenyérrel teli zacskót az asztalra tette, és már készült is egy hosszú szemrehányó beszédre, amikor benyitott a hálóba.
Márk a kedvenc takarója alatt feküdt, egyik kezét a homlokára szorítva.
– Azt hiszem, beteg vagyok. Szörnyen fáj a fejem, és minden ízületem sajog.
Lilla odalépett, megérintette a homlokát – nem volt lázas. Közben észrevette, hogy az ő keze még mindig remeg az idegességtől.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz