– Amikor fél órája beszéltünk, már rosszul voltál?
– Már reggel kezdődött valami. Fejfájás, ízületi fájdalom… és a szemem is érzékeny a fényre.

– Miért nem szóltál? Elmehettem volna a patikába, nincs itthon semmi gyógyszer. A kenyér viszont eszedbe jutott!

Márk összerezzent a hangjától.

– Felhívtam anyát. Azt mondta, hoz mindent.

Lilla szó nélkül fordult ki a szobából. Természetesen. Az anyját.

Márk édesanyja mindenhez értett – legalábbis saját meggyőződése szerint. Nem létezett olyan kérdés, amire ne tudott volna választ adni, nem volt olyan betegség, amit ne vélt volna kezelhetőnek a maga módszereivel. Végzettsége ugyan nem volt, de rendszeresen bújta a női magazinokat, horoszkópokat, egészségügyi cikkeket, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy különleges érzéke és kivételes intuíciója fölöslegessé teszi a diplomát. Főként, ha a fiáról volt szó.

Lilla halványan elmosolyodhatott volna ezen, de most nem volt hozzá ereje. Eszébe jutottak azok a történetek, amelyeket Márk mesélt a gyerekkoráról.

Az anyja fiatal korában feltűnően szép nő volt, a környékbeli fiúk versengtek a kegyeiért. Végül azonban egy Debrecenből érkezett üzletembert választott, aki csak rövid időre jött a városba. A románc gyors tempóban haladt: három hónap múlva már esküvőt tartottak. A házaspár Debrecenbe költözött, ahol az asszony teherbe esett, ám a terhesség késői szakaszában elveszítették a babát.

A tragédia mélyen megrázta őket. Az asszony visszaköltözött szülővárosába, és meggyűlölte Debrecent, amelyhez a veszteség emléke kötötte. A férje rendszeresen látogatta, próbálta visszacsábítani, de ő makacsul elzárkózott, hosszú ideig tartó depresszióba süllyedt. Végül a férfi adta fel: otthagyta a fővárost, és utána költözött. Saját vállalkozásba kezdett, amely idővel szépen fejlődni kezdett.

Később az asszony ismét várandós lett. Ezúttal kórházi megfigyelés alá került, hogy a terhességet mindenáron megőrizzék – talán nemcsak a magzat, hanem az ő lelki egyensúlya érdekében is. Szakorvosok felügyelete mellett hozta világra Márkot.

Amikor a fiú megszületett, a szülők boldogsága határtalan volt. Külön gyerekszobát rendeztek be neki, a legjobb játékokat, a legdrágább cumikat és babaholmikat szerezték be. Az anyja annyira rettegett, hogy baja esik a fiának, hogy minden egyes tüsszentését vagy sírását… már-már katasztrófaként élte meg, és innen kezdődött az a túlzott aggodalom, amely később is végigkísérte az életüket.

Az asszony minden apró köhintést vagy szipogást azonnal súlyos veszélyként értelmezett – nem csupán egy múló tünetként, hanem egyenesen az egészség, sőt az élet fenyegetéseként. A mobiltelefonjában ott sorakozott a fél orvostársadalom névsora: gyermekorvos, fül-orr-gégész, sebész, neurológus – mindenki, akit csak el lehetett érni.

Naponta többször is konzultált velük.

Az orvosok – akik Márk apjától tekintélyes „kiegészítést” kaptak a fizetésük mellé – készségesen magyaráztak, hosszas előadásokat tartottak a legkülönfélébb kórképekről. A lakásban halmokban álltak a gyógyszerek: antibiotikumok, vírusellenes szerek, immunerősítők és ki tudja még, mi minden.