“Az, hogy ez lehetetlen!” — csattant fel Gergő dühösen
Kegyetlen, megrendítő fordulat lerombolta minden álmát.
— És akkor mi van?
— Az van, anya, hogy ilyen egyszerűen nincs! — robbant ki Gergő, mintha eddig visszafojtotta volna az egészet. — Ha az egyik szülőnek egyes, a másiknak kettes a vércsoportja, a gyereknek nem lehet négyes! Érted már?
Felugrott a helyéről, és idegesen járkálni kezdett a szobában, mintha nem találná a helyét.
— Két teljes év, anya! Két éven át bolondot csinált belőlem! Én meg… én meg azt hittem, végre rám talált a boldogság.
Az éjszaka közepén furcsán, szokatlan hangon csippant meg a telefon.
Ildikó nehezen nyitotta ki a szemét, kábán tapogatózott az éjjeliszekrényen heverő készülék után. Az órára pillantott: hajnali három.
Gergőtől érkezett üzenet. Szokatlanul rövid, szaggatott sorokból állt:
„Anya, gyere azonnal. Nagyon kellesz. Réka elment. Egyedül vagyok. Telefonon nem tudom elmondani.”
Ildikó egy pillanat alatt felült az ágyban. Az álom mintha sosem lett volna. A szíve hevesen vert, szinte a torkában dobogott.
A fia sosem kereste ilyenkor. Többnyire hétvégén beszéltek videón, napközben pedig csak pár sort váltottak. Ez az éjszakai üzenet baljós volt.
Reszkető ujjakkal kezdett válaszolni. Melléütött, törölt, újra gépelt.
„Gergőm, mi történt? Hívj fel, kérlek!”
Két kék pipa jelezte, hogy elolvasta. Hívás azonban nem érkezett, csak egy újabb üzenet:
„Nem tudok beszélni. Gyere.”
A menetrend szerinti buszon ülve képtelen volt megnyugodni. Az ablakon túl kopasz fák suhantak el, az ólomszürke novemberi égbolt nyomasztóan nehezedett a tájra. Ildikó újra és újra megnyitotta az üzeneteket, próbált kiolvasni belőlük valami rejtett értelmet, ami magyarázatot adhatna a történtekre.
Gergő a megállóban várta. Lesoványodva, borostásan, beesett tekintettel állt ott. Szó nélkül ölelte át az anyját, majd elvette tőle a táskát.
— Fiam, mi az Isten történt? — tört ki Ildikóból. — Hol van Réka? És a kis Benedek?
Gergő összerezzent, mintha arcul ütötték volna. A szája megremegett.
— Majd otthon — felelte tompán.
A lakásba lépve Ildikó megdöbbent. Ruhák hevertek szanaszét, a mosogató tele volt edénnyel, az asztalon üres üvegek sorakoztak. A rendetlenség szinte tapintható volt.
— Gergő… mi ez az egész?
— Ülj le, anya — rogyott le a kanapéra a férfi. — Amit mondani fogok, nem lesz könnyű.
Hosszú másodpercekig hallgatott, mintha a megfelelő szavakat keresné. Amikor végre megszólalt, mondatai darabosan, fojtott indulattal törtek elő.
— Emlékszel, hogy egy hónapja műtöttek vakbéllel? Akkor vércsoportot is néztek. Nekem egyes. Rékának kettes. Benedeknek pedig… négyes.
Ildikó értetlenül pislogott.
— És?
— Az, hogy ez lehetetlen! — csattant fel újra Gergő. — Ha az egyik szülő egyes, a másik kettes, abból nem születhet négyes vércsoportú gyerek! Fogod?
Felugrott, és ismét zaklatottan kezdett fel-alá járni a szobában, mintha a falak közé szorult igazság elől menekülne, de nem találna kiutat.
— Két teljes év, anya! Két éven át hitegetett! — tört ki belőle keserűen. — Én meg közben azt hittem, végre rám talált a boldogság.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz