Elhallgatott egy pillanatra, majd keserű nevetéssel folytatta:

— Városi lány, diplomás, gyönyörű… — A tekintete elrévedt az ablakon túl, mintha ott keresné a választ. — Most meg kiderül, hogy csak egy férjet keresett. Valakit, aki nevére veszi a gyereket.

Ildikó döbbenten a szája elé kapta a kezét. A szeme csípni kezdett a visszafojtott könnyektől. A fia összegörnyedve ült előtte, mintha valami láthatatlan súly nyomná a vállát.

— Édes fiam… hogy történhetett ez? Nem lehet, hogy tévedés? Esetleg elcserélték a leleteket?

— Nem, anya. — Gergő felnézett rá, karikás, gyulladt szemmel. — Háromszor is megismételtettem a vizsgálatot. És Réka… — elcsuklott a hangja. — Ő nem is próbált tagadni.

Keserűen felhorkant.

— Tudod, mit mondott? „Sajnálom, így alakult. Nem akartalak becsapni, csak valahogy minden megtörtént magától.”

Hirtelen felpattant, és idegesen járkálni kezdett, majdnem felborítva egy széket.

— Magától! Két éven át hazudni az „magától” történt? És képzeld, mit közölt még! — állt meg hirtelen, gúnyos mosollyal az arcán. — A válást már el is intézték. Gyorsan, vita nélkül.

A hangja megkeményedett.

— A búcsúzáskor még azt is hozzátette: „Semmit sem bánok. Jó ember vagy, gondoskodó. Benedek szerencsés, hogy te nevelted.”

Gergő ököllel a falba csapott. Ujjai elfehéredtek az ütéstől.

— Az a nyomorult, a vér szerinti apja… — sziszegte. — Amikor Réka megtudta, hogy terhes, rögtön szólt neki.

Keserű nevetés tört fel belőle.

— Az meg csak röhögött. Azt mondta, minek neki gyerek, így is elég gondja van.

Ildikó összerezzent, amikor a fia felé fordult. Az arcán olyan fájdalom ült, hogy szinte belesajdult a szíve.

— Látod, anya? Csak kellett neki egy rendes, megbízható férfi. Valaki, aki elismeri a gyereket, felneveli, biztonságot ad. A szerelem? Ugyan már… szó sem volt róla.

Az asszony némán nézte őt. Szinte vérzett a szíve. Mennyit öregedett az utóbbi időben… Az egykor sűrű, fekete hajában ősz szálak csillantak. Harminckét éves, és mintha tízzel több lenne.

— Haza akarok menni, anya — szólalt meg váratlanul Gergő, most már csendesebben. — Vissza a faluba. Nem bírok itt maradni. Minden utcasarok emlékeztet valamire… És különben is, mire jó ez az egész? A város, a munka, a karrier… Kinek? Miért?

Leült az anyja mellé, és gyerekkori mozdulattal az ölébe hajtotta a fejét.

— Veled megyek. Összepakolom a papírokat, a holmimat… Szeretném úgy elfelejteni ezt az egészet, mintha csak egy rossz álom lett volna.

Egy hét múlva már úton is voltak vissza a faluba.

Gergő az egész buszút alatt szótlanul bámulta az elsuhanó tájat, tekintete üres volt, mintha semmit sem látna. Amikor leszálltak a jól ismert megállónál, mélyet szippantott a csípős, téli levegőből, majd halvány mosoly suhant át az arcán.

— Milyen jó itt… Csend van.

— Gergő? — hallatszott ekkor egy csengő női hang a közelből.

A hang irányába fordulva egy ismerős alak rajzolódott ki a rendelő bejáratánál. Eszter állt ott, vállára terített pufikabáttal, fehér köpenyben, mintha csak egy pillanatra lépett volna ki a hidegbe.

Gergő megtorpant.