«A fiam elment. Te nem tartozol ide» — mondta Krisztina hidegen
A csend ítélkező, dermesztően igazságtalan.
Réka a szokatlan, már-már csengő ürességtől riadt fel.
Nem a telefon pittyenése verte ki az álomból, nem Márk motoszkálása a fal túloldalán, és nem is Lilla reggeli rajzfilmje, amelyet rendszerint olyan hangerővel indított el, mintha az egész lépcsőházat ébresztené. Épp ellenkezőleg: a hangok hiánya volt az, ami felébresztette. Ebben a lakásban a csend sosem jelentett jót. Azt üzente, hogy Krisztina már talpon van, és vár valamire.
A mikrohullámú sütő kijelzőjén 6:40 világított. Korai. Túl korai. Réka felült az ágyban, végigsimított az arcán, majd mozdulatlanná dermedt, figyelve. A konyha irányából halk koccanás hallatszott: kanál érintette a csésze falát. Az anyósa teázott. Ez pedig azt jelentette, hogy a reggel hangulatát az első mondata fogja eldönteni.
A folyosón a padló jéghidegen csapott a talpába.
A papucsát szinte sosem ott találta, ahová este lerakta. Minden hajnalban gondosan a bejárati ajtó felé fordítva álltak. Mintha valaki némán, de következetesen emlékeztetné: az út kifelé arra van.
A konyhát sült hagyma és savanykás káposztaszag lengte be. Krisztina az ablak mellett ült sötét bordó köntösben. A nyakkivágásban aranylánc csillant meg, rajta egy apró kereszt. Előtte csésze, kistányér néhány keksszel, és egy széthajtott újság hevert, amelybe valójában bele sem nézett. Inkább pajzsként tartotta maga elé.
– Jó reggelt – szólalt meg halkan Réka.
Az idősebb nő csak bólintott, tekintetét nem emelte fel.
Két évvel korábban minden másként indult. Amikor Réka először lépett be ebbe a lakásba a karján a pár hónapos Márkkal, Krisztina az előszobában várta. Megölelte, eligazította a takarót az unokán, és „kislányomnak” szólította. Leültette az asztalhoz, forró levest mert neki, és ott maradt mellette, míg evett. Ez az egyetlen alkalom volt.
Aztán Benedek elment. A „kislányom” pedig rövid időn belül „alperes” lett.
Réka kivette a hűtőből a tejet, kis lábosba öntötte – Márknak kását kellett főzni. Lillának sajtos szendvics járt. Huszonhárom hónapja nem változott a rend. A mozdulatok maguktól követték egymást, mintha a teste emlékezne helyette, miközben a gondolatai egészen máshol jártak.
A háromszobás, panelházban lévő lakás a város szélén állt. Krisztina a legtávolabbi szobát birtokolta, Réka a két egymásból nyíló helyiséget osztotta meg a gyerekekkel. A köztük húzódó folyosó hosszabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. Nyolc lépés – egyszer megszámolta.
– Fogytán van a tej – jegyezte meg Krisztina az újság mögül.
– Műszak után veszek.
– Akkor már minden zárva lesz.
– A szupermarket tizenegyig nyitva tart.
Nem érkezett válasz. De Réka tudta: ez sosem a tejről szólt.
Így éltek közel két esztendeje. Nem együtt, inkább egymás mellett. Két külön szerkezet egyetlen burkolatban, eltérő ritmusban járva. Egyelőre nem törték össze egymást. Egyelőre.
Az ajtóban feltűnt Lilla. Álmosan ásított, vékony copfjai szanaszét meredtek, arcán párnagyűrődés nyoma látszott, mosolyából pedig hiányzott az egyik első foga.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz