– Anya, mi tényleg itt lakunk?

Réka ránézett.

– Persze, hogy itt. Miért kérdezed?

– Krisztina mama azt mondta, nemsokára elköltözünk. Egy másik helyre. Oda, ahol jobb lesz.

A lábosban a tej hirtelen felbuggyant, fehér habként futott ki. Réka kapkodva rántotta le a tűzről, ujjai megperzselődtek a forró fülön. Mire letörölte a kifutott tejet, a konyhára súlyos csend telepedett. Krisztina összecsukta az újságot, felállt, és szó nélkül a szobájába ment. Az ajtó halkan zárult.

Ez rosszabb volt, mintha bevágta volna.

Réka a tűzhely előtt maradt, nedves ronggyal a kezében. „Elköltözünk. Másik hely. Jobb.” A szavak nem álltak össze értelmes képpé. Nem létezett másik hely.

A bírósági értesítés csütörtökön érkezett.

A postaládában találta meg, egy fogászati reklám és a vízszámla között. Vastag boríték volt, hivatalos pecséttel; a nyomdafesték szürkés nyomot hagyott az ujján. Kerületi bíróság. Felperes: Krisztina. Alperes: Réka. Tárgy: kilakoltatás.

Háromszor olvasta végig. A betűk elúsztak, pedig nem sírt. A boríték majdnem kicsúszott a kezéből, mintha maga sem akarna ott lenni. A lépcsőházban állt, hátát a fémdobozoknak vetve; a hideg peremek a lapockáját nyomták. Fent ajtó csapódott, valaki kutyát vitt sétálni.

Gyorsan a táskájába süllyesztette a papírt.

Aznap a gyerekek Eszternél voltak, aki csütörtökönként vigyázott rájuk, amikor Réka délutános volt a gyógyszertárban. Tízkor zárt. Négy órája maradt indulásig. Négy óra, hogy kitalálja, mit kezdjen ezzel a dokumentummal, amitől még mindig remegett a keze.

Amikor visszaért a lakásba, elhaladt az anyósa zárt ajtaja mellett, leült a konyhában, és az asztalra terítette az idézést. Pecsét. Aláírás. A tárgyalás időpontja – három hét múlva.

Három hét alatt ügyvédet kell találnia, pénzt szerezni a tanácsadásra, tisztázni a jogi helyzetet – és közben úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Vagy legalábbis nem omlana össze alatta a talaj.

Krisztina szobájából tévéműsor zaja hallatszott: egymás szavába vágó női hangok, taps, hangos viták. Rékának hirtelen elviselhetetlen lett. Mintha a lakás falai idegen botrányoktól visszhangoznának – válások, vagyonmegosztások, lakásviták. Most pedig ő maga lett egy ilyen történet szereplője.

Felvette a telefonját, és felhívta Benedeket. A kicsengés hosszú volt. Öt, hat, hét jelzés. Aztán a rögzített hang jelentkezett: „Hagyjon üzenetet.” Hideg, távoli, közönyös. Réka bontotta a vonalat.

Ezután Anitát hívta. A barátnője azonnal felvette.

– Réka, mi történt? Furcsán hangzol…

– Ügyvéd kell. Az anyósom pert indított, ki akar tenni minket.

A vonal túlsó végén rövid csend állt be.

– Várj. Mondtad korábban, hogy a lakáshitel egy részét a gyerekek után járó állami támogatásból fizettétek ki, igaz?

Az emlék hirtelen bukkant fel, mint egy kulcs a zavaros víz aljáról. Négy éve, Márk születése után igényelték a támogatást, és az összeget a lakás hitelébe forgatták – bár az ingatlan Krisztina nevén volt. Valahol lennie kellett az erről szóló papíroknak. De hol?

– Réka, hallasz?

– Igen. A támogatásból törlesztettünk. De a lakás nem az enyém.