A hangja keménysége még a saját fülének is idegenül csengett.

– Elég, mondtam! Nem bírom tovább hallgatni ezt! Mindketten fontosak vagytok nekem! Miért nem lehet egyszerűen… normálisan beszélni egymással?

A kétségbeesett kérés azonban elhalt a következő szemrehányás-hullámban. Gabriella azonnal sorolni kezdte mindazt, amit szerinte feláldozott a fia boldogulásáért: az álmatlan éjszakákat, a lemondásokat, az éveken át cipelt terheket. Minden mondatát éles megjegyzések kísérték, amelyek Eszter felé csapódtak. Eszter sem maradt adós: felidézte az összes tolakodó beleszólást, a kéretlen tanácsokat, a lekezelő megjegyzéseket és a folyamatos elvárásokat, amelyekkel az anyósa hónapok óta ostromolta.

A levegő a nappaliban szinte sistergett. Olyan sűrűvé vált a feszültség, mintha egyetlen mozdulattal ketté lehetne hasítani. A káposztás pirogok, amelyek miatt elvileg ez a látogatás történt, érintetlenül hevertek a kosárban – némán jelezve, mennyire hiábavaló volt a békülési szándék. Egyre világosabb lett: ez a családi megbeszélés nemhogy nem oldott meg semmit, hanem még mélyebbre taszította a konfliktust.

– És te csak állsz és hallgatsz, Márk?! – Gabriella hangja már-már sikollyá élesedett. Szeme drámai váddal tapadt a fiára. – Tűröd, hogy ez a… ez a nő így beszéljen az anyáddal? Ki a családfő ebben a házban? Felneveltelek, mindent érted tettem, erre jön valaki, és ellenem fordít! Parancsolgat neked! Nem azért neveltelek, hogy egy törtető irányítson!

Eszter karba font kézzel állt, mintha belül jéggé dermedt volna. A sértések már nem hasítottak úgy, mint korábban; inkább tompa zúgássá váltak, háttérzajjá a saját gondolatai mögött. Márkra nézett. A férfi arca sápadt volt, tekintete ide-oda cikázott közte és az anyja között. Eszter egyetlen apró jelre várt – egy határozott mondatra, egy kiállásra, ami bizonyítja, hogy még mindig mellette áll, és képes megvédeni őt és a közös életüket.

– Anya, talán ezt nem így kellene… – kezdte végül Márk, de a hangjából hiányzott az a szilárdság, amibe Eszter kapaszkodhatott volna. – Senki sem fordít ellened. Eszter csak…

– Csak? – csapott le a szóra Gabriella. – Csak semmibe vesz téged! Engem is! Márk, döntened kell! Nem viselem tovább ezt a megaláztatást! Vagy én maradok, az anyád, akit szeretsz és tisztelsz, vagy ő, aki senkit nem becsül magán kívül!

A mondat úgy csattant, mint egy végső ítélet. A szobára súlyos csend borult, amelyet csak Gabriella zihálása tört meg. Eszter látta, ahogy Márk lassan, szinte észrevétlenül meghajlik a nyomás alatt. Előbb az anyjára pillantott, majd rá. A szemében fájdalom ült, de már ott derengett a választás is – az, amitől Eszter a legjobban rettegett.

– Eszter… – szólalt meg halkan, tekintetét kerülve. – Anya idős már. Nem lehetne, hogy… bocsánatot kérsz? A családi békéért. Akkor megnyugszik, és minden visszatérhet a régi kerékvágásba.

Ez a javaslat mélyebben sebezte, mint bármelyik korábbi sértés. A „béke” érdekében az ő nyugalmát, önérzetét, méltóságát kellett volna feláldozni. Hogy minden olyan legyen, mint régen – vagyis hogy Gabriella továbbra is beleszólhasson mindenbe, ő pedig némán tűrje.