«Ez most már a te otthonod is.» — Márk halkan, Eszter döbbenten
Visszakapta végre megérdemelt csendjét és szabadságát.
Eszter megigazította a széken a párnát, majd a laptop kijelzőjére pillantott. Odakint szürke, borongós reggel bontakozott ki, ő pedig máris neki kellett, hogy lásson az egyik ügyfél pénzügyi jelentésének.
Könyvelőként otthonról dolgozott, így hozzászokott, hogy a munkanap nem feltétlenül a megszokott időben indul. Márk még a hálóban aludt, a kamasz Levente pedig – lévén szünidő – biztosan eszébe sem vette, hogy korán kikeljen az ágyból.
A folyosóról halk neszezés hallatszott: a macska szaladt végig a lakáson. Eszter elmosolyodott. Az otthonuk általában békés és barátságos volt, legalábbis addig, amíg a televízió vagy a hangszórókból dübörgő zene fel nem verte a csendet.
Tulajdonképpen teljesen átlagos családnak számítottak, a maguk hétköznapi gondjaival: lakáshitel, és egy kis telek Kaposvár mellett, ahol nyaranta epret ültettek. Semmi különös, semmi rendkívüli.
A nyugalom azonban nem tartott sokáig. Márk álmosan átsétált a nappalin, nagyot ásított, majd a feleségére nézve halkan megszólalt:
– Már talpon vagy? Hiszen még nagyon korán van.
– Be kell fejeznem a beszámolót – felelte Eszter, és úgy tett, mintha teljesen elmerült volna a számok világában.
Márk tétovázott egy pillanatig, aztán kibökte:
– Tegnap hívott anya. Kontrollvizsgálaton volt, és ingadozik a vérnyomása. Az orvos szerint több pihenésre van szüksége, kerülnie kell a stresszt. Azt kérte, hadd jöjjön el hozzánk egy hétre. Azt mondta, csendre vágyik, meg egy kis áfonyalére.
– És mennyi időnk van erről dönteni? – kérdezte Eszter óvatosan, bár legbelül tudta, hogy a döntés már megszületett nélküle.
– Igazából nincs mit mérlegelni – ült le vele szemben Márk. – Tudod, mennyire fél a megerőltetéstől. Egyedül meg nehéz neki odakint. Azt mondta: „Amíg ti dolgoztok, én majd csendben meghúzom magam nálatok, rendbe jövök egy kicsit.”
– Tehát biztosan jön? – pontosított Eszter, fejben már azt számolgatva, hová férne el egy plusz fekhely.
– Ma érkezik – bólintott a férje. – Idős már, az orvosok is a nyugalmat javasolják. Nem igazán van min gondolkodni.
Eszter hallgatott. Zsuzsannával, az anyósával sosem volt felhőtlen a kapcsolat, de őszintén hitte, hogy az idősebbek iránt türelemmel kell lenni. Bár az asszony mindössze hatvanhárom éves volt, régóta nyugdíjas, és alapvetően nem tűnt betegesnek. Mégis, ha valaki segítséget kér, nehéz nemet mondani – Eszter pedig különösen képtelen volt erre. Márk végül még hozzátette:
– Gondolj bele, ki másra számíthatna? Figyelni kell rá, ezt mondták az orvosok is. Te úgyis itthon dolgozol, szemmel tudod tartani…
Három órával később Zsuzsanna lendületesen bevonult a lakásba. Gurulós bőröndöt húzott maga után, a másik kezében egy nagy táskát cipelt, tele házi lekvárral és „csodatevő” mézzel, a hóna alatt pedig egy meleg plédet szorongatott. Eszter udvarias mosollyal fogadta az ajtóban.
– Fáradjon be, Zsuzsanna – köszöntötte tisztelettudóan.
– Drága Eszterkém, de jó látni! – puszilta arcon az asszony. – Milyen kedves kis lakásotok van. Bár kissé szűkös, nem igaz?
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz