Márk átvette a bőröndöt, és a vendégszobába kísérte az édesanyját. Zsuzsanna közben folyamatosan beszélt:

– Ne aggódjatok, csak egy hétre maradok. Pihenek egy kicsit, megiszom a gyümölcsleveimet, és megnyugszom. Csak az a fontos, hogy csönd legyen… és kérlek, ne csapjatok zajt.

Eszter lenyelte a nyelvére toluló megjegyzéseket. Abban bízott, hogy valóban átmeneti állapotról van szó.

Aznap este mindent megtett, hogy kedvében járjon a vendégnek: könnyű csirkelevest főzött és egy friss salátát készített. Ám alig ültek le az asztalhoz, már az első falatok után megérkeztek a csípős észrevételek, amelyek sejtették, hogy ez a hét korántsem lesz olyan békés, mint ahogyan azt reggel még remélte.

– Eszterkém – szólalt meg Zsuzsanna, és arrébb tolta maga előtt a tányért –, az ízületeim megint sajognak. Az orvos világosan megmondta: az étel pontosan ötvenfokos legyen, nem több. Később ellenőrizd, kérlek. Ja, és sóból se kerüljön bele túl sok.

– Rendben – bólintott Eszter, igyekezve nyugodt, barátságos hangot megütni.

Az anyós szimatolt egyet a levegőbe, majd elégedetlenül összeráncolta az orrát.

– És még valami. Ez a mosópor szaga? Nem bírom az erős illatokat. Ritkábban kellene mosnotok… és por nélkül. Használjatok inkább babaszappant.

A konyhába épp akkor lépett be Levente, és felnevetett.

– Mama, hát ki mos manapság szappannal?

Zsuzsanna rosszalló pillantást vetett rá.

– A mai fiatalok semmit sem értenek. Ha nem változtattok, kénytelen leszek maszkban járkálni a lakásban.

Eszter hallgatott. Márk vállat vont.

– Ha ez kell, hát legyen. Megoldjuk, anya.

Már az első este annyi új „szabály” zúdult rá, hogy Eszter úgy érezte, saját otthonában lassan személyzetté fokozzák le. Mégsem panaszkodott – hiszen azt ígérték, csak egy hétről van szó.

Eltelt néhány nap, de a helyzet nem könnyebbült. Minden reggel kérések sorával indult. Zsuzsanna ragaszkodott a friss újsághoz, méghozzá nem akármilyenhez: egy bizonyos helyi lapot akart, semmi modern, „divatos” kiadványt. Eszter a harmadik újságosbódéban találta meg végül.

Aztán jött az újabb kívánság: el kell menni a postára a nyugdíjért, mert ő „nem hisz az internetben meg a bankkártyákban”, és különben is attól tart, hogy a pénz egyszer csak eltűnik a számláról.

Eszter munkája egyre csúszott. Éjszakánként a laptop fölé görnyedt, jelentéseket javított, ügyfelek leveleire válaszolt hajnalban, mert nappal képtelen volt haladni.

Egyik este mégis rászánta magát, hogy beszéljen Márkkal.

– Márk, nem kellene lassan visszavinni édesanyádat? Ő maga mondta, hogy csak rövid időre marad. Ráadásul itt talán még több kellemetlenség éri: nagy a zaj, sok az ember. Nekem pedig ott a munkám. Nem tölthetek fél napokat a postai sorban.

Márk ingerülten legyintett.

– Eszter, mi bajod van? A munkahelyemen káosz van, a hétvégén meg a nyaraló tetejét javítom. Nekem is elég gondom akad. Anyának viszont törődés kell. Idős már. Te úgyis itthon vagy.

– De ez így túl sok – tiltakozott halkan Eszter. – Itt vagy te, Levente, a macska, a munkám, és most még a folyamatos előírások az étkezésről, a napirendről, a szagokról… Egyszerűen nem érek a végére.