«Azt mondtam, hogy a gyerektartás az én pénzem» — vágta oda Marcell
Szívszorító és dühítő — kinek az igazsága?
Eszter a fürdőszobából lépett ki, hajára hanyagul csavart törölközővel, és már az ajtóban észrevette Marcellt. A fia a konyhaasztalnál ült, könyökét az asztalra támasztva, állát az öklére helyezve – mintha tudatosan választotta volna ezt a pózt, hogy a hallgatásával is üzenjen.
Tizenhárom évesen hirtelen megnyúlt, végtagjai hosszúra nőttek, kissé esetlen lett, már-már túl gyorsan serdülő kamasz benyomását keltette. Mégis, abban, ahogy sértetten és kissé teátrálisan kuporgott, ott bujkált a kisfiú, aki nem is olyan régen volt.
Marcell tekintete Eszter új táskájára szegeződött, amely a széken pihent. Terrakotta színű, bőrből készült darab volt, egy akciós „minden kilencszáz hrivnyáért” vásáron vette, de sokkal értékesebbnek látszott annál, mint amennyibe került.
— Mióta ülsz itt? Miért nem hívtál fel? — kérdezte Eszter, miközben kivett egy szelet pirítóst, és vajat kent rá.
— Apa hozott — felelte Marcell olyan hangsúllyal, amit Eszter magában csak így nevezett: „előre betanított tanú vallomása”. — És képzeld, új autója van.
— Az apádnak mindig új autója van. Így bizonyít magának…
— Neked meg új táskád.
Eszter felvonta a szemöldökét.
— Igen. A régi már szétesett.
— És miből vetted? — vigyorgott a fiú kamaszos kihívással. A hangja már mélyülni kezdett, de még időnként átbukott rajta egy furcsán csikorgó, kakaskodó árnyalat. — Van egyáltalán saját pénzed?
A konyhára hirtelen rátelepedett a csend. Eszter félbehagyta a rágást. Egy pillanatra úgy érezte, mintha nem is a saját gyermeke ülne vele szemben, hanem egy idegen fiú.
A szombatok, amelyeket Marcell az apjánál töltött, mindig hagytak rajta valami nyomot. Ilyenkor kissé pimaszabb lett, élesebben fogalmazott, és valami korai, tanult cinizmus jelent meg benne. Szókincsébe bekerültek a „lóvé”, „ingyenélés” és hasonló kifejezések — olyan szavak, amelyek nyilvánvalóan nem belőle fakadtak.
— Ismételd meg, kérlek — mondta Eszter halkan.
— Azt mondtam, hogy a gyerektartás az én pénzem — húzta ki magát Marcell. — Apa elmagyarázta: te rám kapod, tehát jogilag az az enyém. És abból élsz. Lehet, hogy még a táskát is abból vetted.
Eszter lassan visszatette a pirítóst a tányérra. Két ellentétes késztetés küzdött benne. Az egyik az volt, hogy kimondjon mindent, ami a nyelve hegyén volt, aztán öt perc múlva bánja meg. A másik: tárgyilagosan, szinte üzleti nyugalommal feltárni a tényeket, mintha egy ravaszkodó partnerrel ülne tárgyalóasztalnál.
Az utóbbit választotta. A válás óta, immár négy éve, igyekezett ezt az utat követni.
— Marcell, gyere ide.
A fiú kelletlenül felállt, elé lépett, karját összefonta a mellkasa előtt. Olyan testtartást vett fel, mint aki védekezésre kész, bár még senki sem támadta.
— Tényleg azt gondolod, hogy a gyerektartás egy külön kassza, amiből itt kényelmesen élünk?
— Hát… nem így van?
— Rendben. Akkor ülj le.
Eszter kihúzta a konyhaasztal fiókját, és elővett egy kockás füzetet. Marcell már látta korábban: az anyja időnként számokat írt bele oszlopokba, de sosem érdeklődött, pontosan miket.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz