— Nézd csak — mondta, miközben a telefonján megnyitotta a bankszámlakivonatot. — Itt van a múlt havi gyerektartás, hivatalos utalás. Szerinted mennyi?

Marcell oldalról pillantott a kijelzőre. Az összeg nem volt nevetségesen kevés, de messze nem annyi, hogy gondtalan életet biztosítson. Körülbelül egy szupermarketben dolgozó eladó átlagfizetésének felelt meg.

— Hát… elég — morogta. — Meg lehet belőle élni.

— Meg — bólintott Eszter. — De nézzük meg, hogyan. Fogd a tollat, és írd.

Tépett egy lapot a füzetből, elé csúsztatta a fekete zselés tollat.

— Mit írjak?

— Rezsi. Annak a lakásnak a költségei, ahol ketten élünk. Villany, víz, fűtés, szemétszállítás, gáz, közös költség. Ennyi az összeg.

Marcell leírta a számot, és azonnal összehúzta a szemöldökét. Nem volt kevés.

— És ebben még nincs benne az internet — tette hozzá Eszter nyugodtan. — Az külön tétel. Írd alá.

A papíron megjelent az újabb sor.

— Most jöjjenek az élelmiszerek — lapozott a telefonján a friss vásárlások között. — A múlt héten: tej, tojás, kenyér, vaj, hús, rizs, tészta, zöldség, gyümölcs, édesség neked, gyümölcslé.

— Szorozd be néggyel, mert egy hónap nem egy hétből áll — mondta csendesen.

Marcell kiszámolta, majd leírta az eredményt. A végösszeg majdnem másfélszerese lett az elsőként feljegyzett tételnek.

— És még nem számoltunk semmilyen éttermet — jegyezte meg Eszter egyenletes hangon. — Sem a rendeléssel.

— …és még szó sem esett a pénteki sushi-tekercsről, amit annyira szeretsz, és amit szinte minden héten megrendelünk. Azt majd külön vesszük számításba — tette hozzá Eszter higgadtan.

Marcell lassan felemelte a tekintetét. Az a fölényes magabiztosság, amellyel nemrég még vitatkozott, teljesen eltűnt az arcáról. Zavartság ült a szemében, mintha most először esne le neki, hogy a papírra írt számok nem üres tételek, hanem a mindennapjaik lenyomatai.

— Menjünk tovább. Ruházat — folytatta Eszter. — A múlt hónapban vett sportcipő. A farmer. Három póló. Az iskolai alapcsomag. Az ünneplő. A télikabát, amit részletre hoztunk el. Emlékszel rá?

— A kabát tényleg kellett — morogta Marcell alig hallhatóan.

— Természetesen kellett — bólintott Eszter. — Nem azt mondom, hogy fölösleges volt. Nem szemrehányást teszek, hanem tényeket sorolok. Írd le.

A lap egyre sűrűbben telt meg sorokkal. „Matematika- és angolkorrepetálás” — amikor ez elhangzott, Marcell grimaszolt, de szó nélkül lejegyezte. Aztán következett a „zsebpénz”, és itt megállt a keze.

— Az az én pénzem — csattant fel. — Arról én döntök, mire költöm.

— Igen, a tiéd — felelte Eszter nyugodtan. — De attól még a rád fordított kiadások része. Ha nem adnám oda, honnan lenne?

— Apa néha ad.

— Néha… havi egyszer nyolcvan hrivnyát? Rendben, azt is felírjuk. A végén megnézzük, valójában ki mennyit tesz bele. Írj.

Sorban jöttek az újabb tételek: közlekedés — busz, villamos, és időnként taxi, amikor Marcell elaludt vagy késésben volt. Utána az apróságok: az elveszített fülhallgató, az új telefontok, töltőkábel, füzetek, tollak, a hátizsák.

— Elegem van ebből az írogatásból — dőlt hátra a székén.