«Rendben, felmondok» — határozottan közölte Réka
Ez a döntés önző és mégis érthető.
Ildikó régóta meg volt győződve arról, hogy a fia rosszul választott feleséget. Réka otthon maradt, a háztartást vezette és a gyereket nevelte, de az anyós szemében – aki egész életében dolgozott – ez érthetetlen, már-már elfogadhatatlan életforma volt.
– Meddig tart még ez a gyed nála? – kérdezte egyszer élesen.
– Fogalmam sincs, anya… miért fontos ez? – Botond már előre feszengeni kezdett, mert sejtette, hová fut ki a beszélgetés.
– A lányotok hamarosan iskolás lesz, Réka meg egyetlen napot sem töltött rendes munkahelyen.
– Dehogynem – vágott vissza Botond. Eszébe jutott, amikor hét évvel korábban megismerkedtek: Réka akkor egy lakberendező stúdióban dolgozott asszisztensként.
– Ugyan, azt nevezed munkának? Holmi rajzolgatás, aztán egy év után ott is hagyta!
– Nem hagyta ott. Elment szülési szabadságra.
– De igenis otthagyta! – erősködött Ildikó.
Botond belátta, hogy felesleges győzködni.
A valóság árnyaltabb volt. Rékát valóban elengedték gyedre, de két év múltán közölték vele, hogy inkább egy „nagyobb ambíciókkal rendelkező” férfit alkalmaznak a helyére. A fizetését csökkentették, a komolyabb feladatokat másokra osztották, neki pedig távmunkát ajánlottak. Végül udvarias nyomásgyakorlással elérték, hogy maga mondjon fel. Egy kisgyerekkel, állandó betegszabadságokkal nem akart harcolni a pozíciójáért, így csendben lezárta a fejezetet.
– Annyit keresek, hogy ne szenvedjünk hiányt – mondta akkor Botond, és ezzel megnyugtatta a feleségét. Réka pedig minden figyelmét az otthonuknak szentelte.
Amikor Nóra betöltötte a négyet, Réka ismét szóba hozta a munkát.
– Botond, talán ideje lenne visszatérnem dolgozni.
– És Nóra?
– Beírathatnánk óvodába. Jót tenne neki a közösség, nem ártana, ha más gyerekek között lenne legalább egy-két évig.
– Nem tudom… át kellene gondolni.
– Eszetekbe se jusson! – csattant fel Ildikó, amikor meghallotta a tervet. – Ott csak betegségek vannak, rossz körülmények, egy óvónő harminc gyerekre! Az én unokám nem jár intézménybe, amíg élnek a szülei!
A vita ezzel le is zárult.
Réka maradt otthon, és saját módszerei szerint kezdte fejleszteni a lányát. Úszásra vitte, gyorsolvasási foglalkozásra, mentális számtanra, és még számos különórára. Ötéves korára Nóra olvasásban és számolásban is megelőzte a kortársait. Az elismerés azonban valahogy mindig másnál landolt.
– A dédapja kiváló matematikus volt, tőle örökölte! – hangoztatta büszkén Ildikó.
– Érdekes… akkor Botond miért csak papíron, oszlopban tud összeadni? – jegyezte meg csípősen Réka.
– Ez nem vicces! – sértődött meg az anyós.
Az efféle összezördülések mindennapossá váltak. Botond két tűz között lavírozott, hol az anyját, hol a feleségét próbálta védeni. Ildikó „naplopó” megjegyzései azonban lassan befészkelték magukat a gondolataiba, és apró kételyt hagytak maguk után. Közben telt az idő.
– A hétvégén gyertek át palacsintára – telefonált egy alkalommal Ildikó.
– Most nem jó, anya. Iskolakezdés előtt állunk, bevásárolni megyünk – felelte Botond.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz