“Tegnap lecseréltettem a zárat” — mondta Nóra higgadtan
Ez a hazugság fájdalmas és megvetendő.
– Nóra, itt állok a szüleink lakása előtt. A kulcs nem fordul el a zárban. Történt valami? – hallatszott a telefonból a férfihang.
– Persze hogy nem jó. Tegnap kicseréltettem a zárakat – felelte higgadtan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mintha teljesen hétköznapi lenne, hogy a bátyja hét év hallgatás után egyszer csak felhívja.
Nóra és Gábor már hosszú évek óta éltek házasságban. Nem dúskáltak javakban, de az otthonukban béke és szeretet uralkodott. Két gyermeket neveltek: a fiukat, Márkot, és a kisebbik lányt, Lillát. Mindennapi gondok, apró örömök, megszokott rutin. Az életük akár harmonikus is lehetett volna, ha az elmúlt hónapok fájdalma nem telepszik rá Nóra szívére.
A szülei, István és Erzsébet, mindig biztos hátországot jelentettek számára. Amiben tudtak, segítettek: a kert terméséből vittek át ezt-azt, vigyáztak az unokákra, néha némi pénzzel is kisegítették őket, még ha szerény összeggel is. Különösen akkor jelentett sokat a támogatásuk, amikor Nóra otthon maradt a gyerekekkel, Gábor pedig hosszabb kiküldetésekre utazott.
Amikor Erzsébetnél súlyos betegséget állapítottak meg, minden megváltozott. A diagnózis könyörtelen volt: daganatos megbetegedés. Nóra kórházról kórházra járt, gyógyszereket szerzett be, kezelésekre vitte az édesanyját, és órákon át tárgyalt az orvosokkal. István, kora ellenére, az utolsó pillanatig ápolta a feleségét. Még a szívének oly kedves telket is eladta, csakhogy fedezni tudják a kezelések költségeit.
És Balázs… A báty, aki hét évvel korábban „üzleti lehetőségek” miatt költözött el, még a temetésre sem jött haza. Évente egyszer telefonált, mindig megígérte, hogy pénzt utal, de ebből soha nem lett semmi. István csak legyintett ilyenkor:
– Dolga van. Férfi ember, pénzt keres.
Erzsébet halála után az édesapja gyorsan hanyatlani kezdett. Nóra hetente főzött rá, mosott, takarított, próbálta tartani benne a lelket. A gyerekeket is emlékeztette, hogy hívják fel a nagypapát. István azonban, bár magányos volt, igyekezett nem panaszkodni – talán büszkeségből, talán mert nem akarta terhelni a lányát.
Alig telt el valamivel több mint egy év, és István is csendben távozott, álmában érte a halál.
A temetés megszervezése, a hivatalos ügyintézés, a közjegyző felkeresése – mindez Nórára maradt, pedig így is erején felül teljesített. Balázs egy rövid üzenetben reagált a hírre:
„Nem tudok menni. Nyugodjon békében.”
Néhány nappal később újabb üzenet érkezett:
„Mikor beszélünk az örökségről? Van lakás, garázs meg az autó is, igaz?”
Nóra a konyhaasztalnál ült, és újra meg újra elolvasta a sorokat, próbálva felfogni, hogy a testvére számára mindebből ennyi maradt. A kijelző fénye hidegen világította meg az arcát, miközben benne egyre csak gyűltek a kimondatlan gondolatok.
„Osztozni?” – zakatolt Nóra fejében a szó, miközben újra végigfutott Balázs üzenetén. Mégis min akarna osztozkodni? A szülők régi, kétszobás panellakásán, ahol a temetés előtt ő súrolta fel a padlót térden állva? A város túlsó végén álló rozoga garázson? Vagy azon az öreg autón, amelyet apjuk csak második próbálkozásra tudott beindítani?
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz