Nem látott értelmet annak, hogy bármit is megbeszéljen valakivel, aki évekkel ezelőtt hátat fordított a családnak. Balázs saját döntéséből tűnt el az életükből. Nem vette fel a telefont, nem reagált a segítségkérésekre, és akkor sem jelentkezett, amikor édesanyjuk betegsége egyre súlyosbodott. Mintha egyszerűen kitörölte volna őket az életéből. Most pedig hirtelen felbukkant, mint aki jogot formál mindenre.

Nóra végül törölte az üzenetet, letette a telefont, és elindult felébreszteni Lillát. A mindennapok nem álltak meg, és ő nem akarta az energiáját olyan emberre pazarolni, aki csak a halál után emlékezett a szüleire.

Másnap este azonban megszólalt a telefon.

– Nóra, én vagyok – hallatszott a vonal túlsó végéről. A hang idegenül csengett, mégis azonnal felismerte. – A szüleink lakása előtt állok. A kulcs nem nyitja az ajtót. Elromlott a zár?

Nóra a füléhez szorította a készüléket, de néhány másodpercig nem jött ki hang a torkán.

– Nem nyitja? Nem is fogja. Tegnap lecseréltettem a zárat – felelte végül higgadtan, mintha természetes lenne, hogy hét év hallgatás után így beszélnek.

– Ezt meg miért csináltad?

– Mert most már az enyém a lakás. Egyszerű az oka.

– Hogy érted, hogy a tiéd?

– Szó szerint. Apa mindent rám íratott. Téged hét éve nem látott.

– Ez felháborító! – csattant fel Balázs.

– Tényleg? Az nem volt az, hogy eltűntél? Hogy anyát még akkor sem hívtad fel, amikor már alig bírt felkelni? Jártad vele a kórházakat? Szereztél gyógyszert? Láttad, mennyit szenvedett? Nem. Akkor most miért jöttél? A régi panellakásért? Nevetséges vagy. Hol vannak a nagy pénzeid?

– Pénzem van, és abból sosem elég – vágta rá ingerülten, majd bontotta a vonalat.

Aznap este már Nóráék ajtajánál állt. A család együtt volt otthon; Nóra éppen Gábornak mesélte a telefonbeszélgetést, indulatosabban, mint szerette volna. A gyerekek gyorsan a szobájukba húzódtak, hogy elkerüljék a feszültséget. Ekkor kopogtak.

Gábor az ajtóhoz lépett.

– Ki az? – kérdezte.

Válasz nem érkezett. Benézett a kitekintőn, majd hitetlenkedve fordult vissza.

– Balázs áll kint.

– Nyisd ki! – hallatszott kintről a férfihang.

Gábor visszasétált a konyhába, és halkan a feleségéhez fordult:

– A testvéred az. Beengedjem?

Nóra mély levegőt vett, majd határozott mozdulattal felállt.

– Figyelj a gyerekekre, ne jöjjenek ki a szobából – mondta halkan Gábornak. – Majd én beszélek vele.

Kilépett a folyosóra, és maga mögött behúzta az ajtót, esze ágában sem volt beinvitálni a testvérét.

– Nahát, idáig jutottunk? Egy csésze teára sem marasz? – jegyezte meg Balázs gúnyos félmosollyal.

Kifogástalanul festett: elegáns kabát, sötét nadrág, vasalt ing. Mintha nem is veszekedni jött volna.

– Miért kerestél meg? Úgy tudtam, mindent megbeszéltünk.

– Nézd, tudom, hogy haragszol – kezdte Balázs türelmetlenül –, de nekem sem könnyű most. Pénzre van szükségem.

Nóra szeme összeszűkült.

– És amikor nekünk kellett? Amikor anya beteg volt, nem volt szükség pénzre? Amikor apa eladta a telkét, amire egész életében büszke volt, csak hogy ki tudja fizetni a kezeléseket – akkor kinek nem kellett pénz?