«Ne menj el, annyira szeretlek» — suttogta Nóra
Az önzetlenség fájdalmasan szép és reményt ad.
– Lilla! Az ötös kórterembe vidd be az infúziót, a nyolcasból szedd össze az ágytálakat! És siess, a reggelit is ki kell osztani, a hármasban pedig azonnal ágyneműcsere! – sorolta utasításait a főnővér, Gabriella. – Mozogj már, Lilla, hamarosan vizit lesz, ne húzd az időt!
A lány bólintott egyet. – Rendben! – felelte halkan, és már tolta is az állványt az ötös felé. Valójában Lillának hívják, de az első munkanapján az édesanyja betelefonált az orvosi szobába, és „Lilla Rusákovát” kereste. Azóta mindenki így szólítja – röviden, egyszerűen. Ő pedig sosem tiltakozott ellene. Még alig több mint gyerek, segédápoló csupán. Ketten élnek az anyukájával, aki kislánykora óta így becézi.
Lilla szíve túláradóan érzékeny. Amikor apró volt, az udvaron szétosztogatta a játékait a többi gyereknek, és pöszén ismételgette: „Vigyázz rá, ne koszold össze, Lillának van még!” A szülők később visszahozták a homokozóformákat: „A kislányuk nekünk adta, vigyék inkább a miénket, Márk már kinőtte.”
Mindenkiért aggódott. Egy idős néniért, akinek nehezére esett a szatyrát cipelni – ilyenkor elkísérték, Lilla pedig büszkén vitte a szerény bevásárlást. A barátjáért, Leventéért, amikor felsértette a térdét; útifűlevelet szorított a sebre, miközben a fiú keservesen bömbölt. Egyszer pedig majdnem tragédia történt: az anyja főni tette a kását, majd kiment a szobába. Lilla kíváncsian lábujjhegyre állt, hogy belenézzen a fazékba, de megbillentette, és a forró étel az arcára, nyakára zúdult. – Anya, fáj! – sikította. A kása rátapadt a bőrére, égetett. Csoda, hogy túlélte, de az égések nyoma örökre ott maradt az arcán és a nyakán.
Most már majdnem egy éve dolgozik a kórházban segédápolóként, és esténként a szakiskola egészségügyi képzésére jár, hogy egyszer több lehessen egyszerű beosztottnál.
A tanulás mellett minden erejével igyekszik helytállni, mert tudja, mennyi beteg számít rá nap mint nap.
– És kevesebb csevegés a kórtermekben, ne időzz annyit! Mindjárt vége az értekezletnek, Lilla, siess! – szólt utána Gabriella, miközben határozott léptekkel indult tovább rendre utasítani a többi ápolót.
De hogyan ne beszélgetne? Amikor belép egy szobába, az egyik ágyon fekvő idős asszony zokog. Lilla odalép hozzá, megszorítja a kezét, finoman kérdezgeti, meghallgatja a panaszát. Képtelen lenne szó nélkül továbbsietni – utána egész nap mardosná a lelkiismeret. Mindig is érzékeny volt mások fájdalmára. Sokan ezt gyengeségnek, behízelgésnek tartják, de ő nem tud és nem is akar másmilyen lenni.
Az első munkanapján Gabriella hosszasan látta el tanácsokkal. Aztán a lépcsőn megbotlott. Lilla gondolkodás nélkül utána kapott, felsegítette. Akik ezt látták, máris összesúgtak: persze, hízeleg a főnővérnek, be akar vágódni nála.
Az értekezlet után a főorvos, Gergő, magához hívatta Gabriellát.
– Gabriella, szükségem lenne egy kis segítségre – kezdte. – A dadusunk lebetegedett, a kislányom, Nóra köhög és nyűgös, nem visszük közösségbe. Küldene hozzánk egy nővért egy napra? Holnapra megérkezik az édesanyám.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz