– Természetesen, Gergő – felelte a főnővér. – Az új lányt, Lillát küldöm. Szorgalmas, kedves teremtés, és most még nincs túlterhelve.

Miután a főorvos távozott, Gabriella magában morfondírozott. Fiatal, özvegy férfi egy kisgyerekkel – nem egyszerű helyzet. Amikor legutóbb Diánát küldte hozzá, a lány túl sokat képzelt bele a dologba, és feltűnően kereste a társaságát. Gergő sem maradt teljesen közömbös, Diána pedig igazi szédítő teremtés. Nem, most Lilla megy. Ő jólelkű, megbízható, és úgysem az a fajta, aki bárkit elcsábítana. Gergő mellé komoly társ való, Nórának pedig igazi édesanya.

Lilla örömmel vállalta a feladatot. Mindig is rajongott a gyerekekért, és eszébe sem jutott, hogy ez a nap talán több változást hoz majd az életébe, mint gondolná.

Lillának nem voltak testvérei, így a saját gyerekkori tapasztalataiból nem meríthetett. Azonban Eszter nagynénjénél, édesanyja húgánál ott volt a kis Barnabás, az unokatestvére, aki szinte öccseként nőtt fel mellette. Sokszor vigyázott rá: etette, játszott vele, mesélt neki. A kisfiú eleven és szeretnivaló teremtés volt, Lilla pedig megtanulta, hogyan kell türelemmel és derűvel bánni egy aprósággal.

Az első találkozás mégsem alakult zökkenőmentesen.

– Menj el! – vágta rá Nóra már az ajtóban. – Te rossz vagy!

Gergő tanácstalanul nézett Lillára. Indulnia kellett a kórházba, de a lánya makacsul ellenkezett. Lilla azonban nyugodt maradt. Egy apró kézmozdulattal jelezte a férfinak, hogy menjen csak, majd lehajolt a kislányhoz.

– Honnan tudod, hogy rossz vagyok? – kérdezte halkan. – Tegnap engem is megszidtak a munkahelyemen, és ide küldtek büntetésből. Pedig nem is akartam jönni. Azt mondták, főznöm kell, de én még azt sem tudok igazán. Lehet, hogy tényleg jobb lenne, ha hazamennék. Mit gondolsz, Nóra?

A kislány bizonytalanul körbenézett, de az apja már kilépett az ajtón. Egyedül maradni nem szeretett volna.

– Jó… maradhatsz – morogta végül.

Este Gergőt meglepetés fogadta. Az asztalon vacsora gőzölgött, Nóra jókedvűen szaladgált, még a köhögése is alábbhagyott. Lisztes volt a haja és a ruhája – együtt gyúrták a tésztát Lillával.

Másnap megérkezett a nagymama, így Lilla visszatért a munkájához. Ám Nóra nem felejtette el. Amikor Gergő ismét segítséget kért, a kislány határozottan kijelentette:

– Csak Lilla jöjjön. Ő kedves.

Hamarosan elválaszthatatlanok lettek. Nóra gyakran végigsimította Lilla arcán a halvány hegeket.

– Ez miért van? – kérdezte egyszer.

– Nem fogadtam szót anyukámnak – felelte Lilla tréfásan.

– Nekem nincs anyukám – suttogta a kislány. – A mennyországban van. De te hasonlítasz rá. Ő is így csókolt meg, így ölelt. Emlékszem.

Apró tenyerével gyengéden simogatta Lilla arcát.

– Majd meggyógyítalak, és eltűnik minden.

Lilla később a tükör előtt állva döbbenten vette észre, mintha a régi égési nyomok valóban halványulnának. Édesanyja éveken át próbálta kezelésekkel enyhíteni őket, most mégis úgy tűnt, a kislány szeretete teszi meg azt, amire az orvosság nem volt képes. És Nóra minden alkalommal komolyan, szinte szertartásosan ismételte a maga kis „gyógyító” mozdulatait.