«Gyűlöllek!» — kiáltotta, és ezzel mindent eldöntött
Az elhagyás igazságtalanul fáj.
– Szia, Lilla – állt a lépcsőházban egy ismeretlen asszony. Látszott rajta, hogy zavarban van: tekintetét a kövezetre szegezte, ujjai között gyűrögetett egy összehajtogatott papírlapot, mintha kapaszkodót keresne.
– Jó napot. Kit tetszik keresni? – kérdezte Lilla értetlenül.
Néhány másodperccel korábban még önfeledten táncolt a nappaliban a kedvenc számára, élvezte a napsütéses szombat délelőttöt. Nem kellett mennie sem az egyetemre, sem dolgozni. Nagyszabású terveket szőtt: körbejárja az üzleteket, találkozik a barátnőivel, este pedig beülnek egy filmre. Úgy érezte, tökéletes nap áll előtte.
Most viszont az ajtóban állva türelmetlenül várta a választ, és kezdett bosszankodni.
– Elnézést, de mégis kicsodát keres? Biztos jó címen jár? A szomszédban is lakik egy Lilla, talán hozzá jött? Masszőr, gyakran csöngetnek hozzá vendégek. Bár ő már elköltözött a férjéhez, ezt a lakást pedig kiadja. Én nem ismerem magát.
– Nem tévedtem el – felelte a nő halkan, és úgy nézett a lányra, mintha valami ritka kincset látna. – Hozzád jöttem… kislányom.
– Tessék? Miféle kislány? Teljesen megőrült? – csattant fel Lilla. – Menjen innen!
Az ajtót olyan erővel csapta be, hogy a kilincs is megremegett.
Nem a kifinomult modoráról volt híres. A neveltetésén maradtak hiányosságok, ez tagadhatatlan. Mégis, akik közelebbről ismerték, gyakran csodálkoztak, milyen rendes, tisztességes fiatal nő vált belőle mindannak ellenére, amin keresztülment, és amilyen keserű gyermekkora volt.
Lillát a nagymamája nevelte fel. Pontosabban: részben. Az édesanyja már a szülészeten lemondott róla. Megszülte, nevet adott neki, aztán eltűnt az életéből. Úgy döntött, nincs szüksége erre a kislányra. Az apjáról senki sem tudott semmit – talán még az anya sem.
Pedig Lilla különösen szép újszülött volt. Nem az a ráncos, sírós baba, amilyennek sokan megszületnek, hanem kifejezetten bájos. Ahogy telt az idő, egyre csinosabb lett. Fél évesen már ügyesen ült, egyévesen a nővérek és gondozók rajongva hajoltak fölé: „Micsoda gyönyörű kislány, akár egy angyal!” – mondogatták. Az anyja azonban egyszer sem jelentkezett érte.
Először csecsemőotthonba került. Rokona nem akadt, aki magához vette volna. Ott élt öt esztendőn át. Nem mondhatni, hogy tudatosan szenvedett volna – másfajta életet nem ismert. A nevelők alapvetően kedvesek voltak, és Lilla hamar kitűnt a többiek közül. Nemcsak a külseje miatt, hanem mert szófogadó és értelmes gyerek volt, aki igyekezett alkalmazkodni mindenhez. Már akkor megtanulta, hogy ha nem okoz gondot, könnyebb elfogadást kapnia – és ez a felismerés később is végigkísérte az életét.
Az ilyen gyerekeket általában könnyű szeretni. Nem csinálnak felfordulást, nem követelnek állandó figyelmet, és szinte mindent önállóan megoldanak: felöltöznek, megesznek mindent, amit eléjük tesznek, este pedig külön kérés nélkül elalszanak. Lilla is ilyen volt. Nem azért kedvelték, mert különösebben kényeztették volna, hanem mert „kényelmes” gyereknek számított.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz