– Nem tévedtem el – felelte a nő halkan, és úgy nézett a lányra, mintha valami ritka kincset látna. – Hozzád jöttem… kislányom.

– Tessék? Miféle kislány? Teljesen megőrült? – csattant fel Lilla. – Menjen innen!

Az ajtót olyan erővel csapta be, hogy a kilincs is megremegett.

Nem a kifinomult modoráról volt híres. A neveltetésén maradtak hiányosságok, ez tagadhatatlan. Mégis, akik közelebbről ismerték, gyakran csodálkoztak, milyen rendes, tisztességes fiatal nő vált belőle mindannak ellenére, amin keresztülment, és amilyen keserű gyermekkora volt.

Lillát a nagymamája nevelte fel. Pontosabban: részben. Az édesanyja már a szülészeten lemondott róla. Megszülte, nevet adott neki, aztán eltűnt az életéből. Úgy döntött, nincs szüksége erre a kislányra. Az apjáról senki sem tudott semmit – talán még az anya sem.

Pedig Lilla különösen szép újszülött volt. Nem az a ráncos, sírós baba, amilyennek sokan megszületnek, hanem kifejezetten bájos. Ahogy telt az idő, egyre csinosabb lett. Fél évesen már ügyesen ült, egyévesen a nővérek és gondozók rajongva hajoltak fölé: „Micsoda gyönyörű kislány, akár egy angyal!” – mondogatták. Az anyja azonban egyszer sem jelentkezett érte.