És ő kapaszkodott ebbe a szeretetbe. Jólesett neki, hogy fontos valakinek – ha másnak nem, hát az intézet dolgozóinak. Minden erejével azon volt, hogy megfeleljen. Igyekezett példásan viselkedni, szót fogadni, nem sírni feleslegesen, nem kérdezni túl sokat. Megtanulta, hogy ha jó kislány, akkor marad a melegség, a mosoly, az ölelés.

Aztán egyik nap váratlanul fordult vele a világ.

Eszter néni, akit Lilla a legjobban szeretett az egész otthonban, magához hívta. A hangja csendes volt és sejtelmes, mintha valami különleges titkot készülne megosztani.

– Lillácskám, szeretnélek bemutatni valakinek – mondta lágyan. – Ő a nagymamád. Nagyon rendes asszony. Nem tudott eddig eljönni érted, de ez nem jelenti azt, hogy ne szeretne. Azt szeretné, ha végre lenne saját otthonod, családod… és nagymamád.

– Nem! – szakadt fel Lillából a kiáltás, és zokogni kezdett.

Az a pillanat beleégett az emlékezetébe. Eszter nénit szinte anyjaként szerette. Imádott vele beszélgetni, mellette ülni. A nevelő gyakran az ölébe vette, finoman megsimogatta a fejét, és kedvesen becézgette.

– Te gyönyörű kislány… Hogy történhetett ez veled? Olyan okos vagy – suttogta sokszor együttérzően.

Lilla akkor még nem értette, mire céloz. Csak azt tudta, milyen jó érzés hozzábújni ehhez a melegszívű, biztonságot árasztó emberhez. Soha nem mondta ki hangosan, de teljes szívéből szerette.

És most jön valaki, akit nagymamának hívnak, és el akarja vinni. Egy idegen házba, egy ismeretlen életbe. Lillának nem kellett új otthon. Nem vágyott más családra. Ami volt, azt ismerte – és ez éppen elég volt neki.

Az első találkozás egyáltalán nem sikerült jól. A sírástól feldagadt szemű, csúnyán és túl rövidre nyírt hajú kislány, megkopott, jellegtelen ruhában, nem keltett különösebb meghatottságot az idős asszonyban.

Lilla a szoba sarkába húzódva állt, ahová a találkozóra vezették. Félrebillent fejjel, bizalmatlanul figyelte az idegent, mint egy sarokba szorított kisállat. A nő furcsa volt számára: öreg, kemény tekintetű, és valami kellemetlen, idegen szag lengte körül, amitől Lilla ösztönösen hátrált.

– Hát te meg miért állsz ott úgy, mintha nem is hozzám tartoznál? Nem örülsz nekem? Azért mégiscsak a nagyanyád vagyok! Gyere csak ide, hadd öleljelek meg!

– Nem megyek! Nem akarok! – tört ki Lillából hisztérikusan. – Nem ismerlek! Nem szeretlek! Én Esztert szeretem! Engedjetek vissza hozzá!

– Nahát, micsoda makrancoskodás! Mindjárt adok én neked okot a sírásra! Nézd csak, még válogat is! Örülnöd kéne, hogy hazaviszlek!

Az a különös, tájszólásos beszéd örökre beleégett Lilla emlékezetébe. Abban a percben valami megkeményedett benne. Az érzés, amely akkor megszületett, hosszú éveken át elkísérte, és a nagymamához fűződő viszonyát mindvégig meghatározta.

Attól a naptól kezdve ez az ellenszenv nem halványult, hanem évről évre csak erősödött benne. Ahogyan a nagymamája iránt érzett harag is.

Hajnalka – így hívták az idős asszonyt – Lilla édesanyjának, Rékának volt az anyja. Pontosan tudta, hogy a lánya mindössze tizennyolc éves volt, amikor teherbe esett. Férjről szó sem volt, csupán futó ismeretségek, komolytalan kapcsolatok vették körül Rékát, így a születendő gyermek apjának nevét sem lehetett volna bejegyezni. Hajnalka akkor határozottan a sarkára állt, és addig győzködte a tapasztalatlan lányát, míg végül rávette, hogy mondjon le a babáról.