«Itt maradok. A feleségem mellett van a helyem.» — mondta határozottan
Megalázó, mégis felszabadító volt a pillanat.
Amikor azon az estén hazaértem a munkából, már a lépcsőház előtt feltűnt egy idegen autó. Egy pillanatra elidőztem rajta a tekintetemmel, aztán vállat vontam – a gondolataimat úgyis teljesen lefoglalta az a jelentés, amit másnap reggelre be kellett fejeznem. A tavaszi szél belekapott a hajamba, én pedig a kabátom zsebébe dugtam az átfagyott kezemet. Az udvaron érezni lehetett, hogy véget ért a tél: Réka, a ház gondnoka szorgalmasan söpörte a járdát, egy szomszédasszony pedig a padon ringatta az unokáját a babakocsiban. Semmi rendkívüli – egy átlagos kedd este a lakótelepen.
Amikor felértem a negyedikre, már az ajtónk előtt hallottam az emelt hangokat. Az egyik Márké volt, a másikat azonnal felismertem: Andrea, az anyósa. Megtorpantam, a kulcs megállt a zár előtt. Nem szólt előre, hogy jönne, sőt az elmúlt fél évben alig találkoztunk személyesen – a Márk születésnapján történt kínos jelenet óta inkább csak telefonon beszéltünk.
Vettem egy mély levegőt, aztán benyitottam. Az előszobában két nagy bőrönd és több, ragasztószalaggal körbetekert doboz sorakozott. Egy másodpercre átfutott az agyamon a képtelen gondolat, hogy talán Márk készül elköltözni. De mielőtt továbbgondolhattam volna, Andrea lépett ki a folyosóra.