«Itt maradok. A feleségem mellett van a helyem.» — mondta határozottan
Megalázó, mégis felszabadító volt a pillanat.
Amikor azon az estén hazaértem a munkából, már a lépcsőház előtt feltűnt egy idegen autó. Egy pillanatra elidőztem rajta a tekintetemmel, aztán vállat vontam – a gondolataimat úgyis teljesen lefoglalta az a jelentés, amit másnap reggelre be kellett fejeznem. A tavaszi szél belekapott a hajamba, én pedig a kabátom zsebébe dugtam az átfagyott kezemet. Az udvaron érezni lehetett, hogy véget ért a tél: Réka, a ház gondnoka szorgalmasan söpörte a járdát, egy szomszédasszony pedig a padon ringatta az unokáját a babakocsiban. Semmi rendkívüli – egy átlagos kedd este a lakótelepen.
Amikor felértem a negyedikre, már az ajtónk előtt hallottam az emelt hangokat. Az egyik Márké volt, a másikat azonnal felismertem: Andrea, az anyósa. Megtorpantam, a kulcs megállt a zár előtt. Nem szólt előre, hogy jönne, sőt az elmúlt fél évben alig találkoztunk személyesen – a Márk születésnapján történt kínos jelenet óta inkább csak telefonon beszéltünk.
Vettem egy mély levegőt, aztán benyitottam. Az előszobában két nagy bőrönd és több, ragasztószalaggal körbetekert doboz sorakozott. Egy másodpercre átfutott az agyamon a képtelen gondolat, hogy talán Márk készül elköltözni. De mielőtt továbbgondolhattam volna, Andrea lépett ki a folyosóra.
– Végre hazaértél – jegyezte meg a tőle megszokott, fölényes hangsúllyal, és tetőtől talpig végigmért. – Már vártunk.
– Jó estét, Andrea – köszöntem higgadtan. – Nem tudtam, hogy érkezik. Márk nem említette.
– Talán engedélyt kellene kérnem, ha látni akarom a fiamat? – húzta össze a száját sértődötten.
Ekkor Márk jött ki a konyhából egy bögre teával a kezében. Az arcán az a jól ismert, feszült elszántság ült, ami mindig megjelent, ha az anyja is jelen volt.
– Eszter, beszélnünk kell – mondta, és letette a csészét a komódra.
– Rendben – feleltem, miközben levettem a kabátomat, és a nappali felé indultam. – Elmagyarázná valaki, mi történik? Kiknek a csomagjai ezek?
Andrea is utánam jött, és úgy telepedett le a fotelbe, mintha az eleve neki lett volna fenntartva. Mindig is volt benne valami különös képesség: képes volt uralni a teret pusztán a jelenlétével.
– Anyának gondjai akadtak a lakásával – kezdte Márk, kerülve a tekintetemet. – Beázik a mennyezet, és a felújítás legalább két hónapig tart.
– Kénytelen voltam elköltözni – vette át a szót Andrea határozottan. – Olyan állapotok vannak ott, hogy maradni sem lehet. Albérletre a nyugdíjamból pedig aligha futná… ezt te is beláthatod.
Lassan összeállt a kép.
– Tehát úgy döntöttetek, hogy ideiglenesen nálunk laksz? – kérdeztem.
– Nem „nálatok”, hanem a fiamnál – javított ki élesen. – Ez mégiscsak az ő otthona!
Meglepve néztem Márkra. A lakás jogilag az enyém volt, még jóval a házasságunk előtt örököltem Ilonától. Ezzel ő is tisztában volt.
– Anya velünk marad egy ideig – mondta ki végül, makacsul a vállam fölé nézve. – Már kiürítettem a tárolót a holmijának.
Csak ekkor vettem észre, hogy a saját dobozaim – régi könyvek, szezonális ruhák – a nappali közepén hevernek. Valaki minden szó nélkül kipakolta őket.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz