– Márk… ezt megbeszélhettük volna előre. Előkészíthettem volna a szobát, átrendezhettem volna a dolgokat…

– Mit kellett volna ezen megbeszélni? – csattant fel Andrea. – Egy fiú kötelessége, hogy segítsen az édesanyján! Ez minden rendes családban így van. Feltéve, hogy valóban rendes családról beszélünk.

Az efféle célzások nem voltak újdonságok. A kapcsolatunk kezdete óta éreztette velem, hogy szerinte nem vagyok elég jó a fiához: nem vezetek tökéletes háztartást, nem mutatok kellő gondoskodást, és valahogy mindig talált bennem kivetnivalót. Eleinte még igyekeztem a kedvében járni, hogy elfogadjon.

Idővel azonban be kellett látnom, hogy minden igyekezetem hiábavaló.

– Természetesen segítünk, hogy megoldódjanak a gondjai – feleltem higgadtan, igyekezve kordában tartani a hangomat. – De legalább szólhattatok volna előre…

– Miért lovagolsz még mindig ezen a telefonáláson? – csattant fel váratlanul Márk. – Anyának nehézségei vannak, kötelességünk mellé állni, ezen nincs mit ragozni! Mostantól ő irányít itt, ideje hozzászoknod!

A levegő egy pillanat alatt megfagyott körülöttünk. Andrea elégedett félmosollyal dőlt hátra, bennem pedig lassan forrni kezdett a düh. Nem az zavart, hogy ide akar költözni – előfordul, hogy a családnak szüksége van egymásra. Az bántott, ahogyan Márk mindezt közölte. „Mostantól ő irányít.” Az én lakásomban.

– Mit értesz azon, hogy irányít? – kérdeztem csendesen.

– Pontosan azt, amit hallottál – húzta ki magát Andrea. – Én fogok rendet tartani, rendes ételeket főzni. Nálatok állandó a káosz, és az a sok furcsa koszt…

– Anya jobban ért a háztartáshoz – vágott közbe Márk. – Több tapasztalata van. És mégiscsak az édesanyám, kijár neki a tisztelet.

Lassan leültem, mert úgy éreztem, elgyengül a lábam. A torkomban gombóc nőtt. Márk sosem beszélt velem ilyen lekezelően. Még a ritka vitáink során is megőrizte a nyugalmát. Most mintha idegen állt volna előttem.

– Ja, és még valami – folytatta Andrea, felbátorodva fia támogatásától. – Átnéztem a ruháidat. A felét nyugodtan ki lehet dobni, csak foglalják a helyet. Azokat a festményeket pedig – intett az akvarelljeim felé – le kellene szedni. Ízléstelenek.

– Átkutatta a dolgaimat? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Nem a tieidet, hanem a közöset! – csapott a levegőbe. – Mondtam már: most én vezetem ezt a háztartást.

Abban a pillanatban mintha átbillent volna bennem valami. Odaléptem a könyvespolchoz, ahol az iratokat tartottam, és elővettem a mappát a tulajdoni lappal. Kihúztam belőle a dokumentumot, majd Márk felé nyújtottam.

– Nézd meg alaposan. Egyetlen név szerepel rajta: az enyém. Ilona hagyta rám ezt a lakást. Jogilag az én tulajdonom. Így arról is én döntök, ki és milyen szerepben él itt.

Andrea arca elsápadt, és azonnal Márkhoz fordult.

– Márk… ezt hogy kell érteni? Azt mondtad, a lakás a tiéd!

Márk zavartan a padlót nézte.

– Úgy volt, hogy később átíratjuk… csak eddig nem került rá sor…

– Tehát a feleségednél laksz? Mint valami eltartott? – Andrea hangja remegett a felháborodástól.

– Anya, elég… – Márk végre rám emelte a tekintetét. – Réka, ez csak papír. Család vagyunk, minden közös.