– Végre hazaértél – jegyezte meg a tőle megszokott, fölényes hangsúllyal, és tetőtől talpig végigmért. – Már vártunk.

– Jó estét, Andrea – köszöntem higgadtan. – Nem tudtam, hogy érkezik. Márk nem említette.

– Talán engedélyt kellene kérnem, ha látni akarom a fiamat? – húzta össze a száját sértődötten.

Ekkor Márk jött ki a konyhából egy bögre teával a kezében. Az arcán az a jól ismert, feszült elszántság ült, ami mindig megjelent, ha az anyja is jelen volt.

– Eszter, beszélnünk kell – mondta, és letette a csészét a komódra.

– Rendben – feleltem, miközben levettem a kabátomat, és a nappali felé indultam. – Elmagyarázná valaki, mi történik? Kiknek a csomagjai ezek?

Andrea is utánam jött, és úgy telepedett le a fotelbe, mintha az eleve neki lett volna fenntartva. Mindig is volt benne valami különös képesség: képes volt uralni a teret pusztán a jelenlétével.

– Anyának gondjai akadtak a lakásával – kezdte Márk, kerülve a tekintetemet. – Beázik a mennyezet, és a felújítás legalább két hónapig tart.