– Csak azon, mennyi minden történt azóta – mosolyodott el a nő. – Emlékszel, amikor augusztusban beköltöztünk? És ahogy anyukád sírt a búcsúzáskor…

– Hogyne emlékeznék – sóhajtott fel Márk. – De azt hiszem, végső soron mindannyiunknak jót tett ez a lépés.

Nóra egyetértően bólintott. Az elköltözés után Beáta két hétig teljesen elérhetetlenné vált, látványosan „szenvedett”. Aztán jöttek a könnyes telefonhívások, a szemrehányások, a lelkiismeretre ható mondatok. Márk azonban kitartott a döntésük mellett. És idővel – lassan, apró lépésekben – mégis változni kezdett valami.

– Képzeld – fordult férje felé Nóra –, tegnap felhívott az anyukád, csak hogy megkérdezze, hogy vagyok. Nem kritizált, nem osztott tanácsokat. Egyszerűen beszélgettünk. Olyan volt, mint két normális ember között.

– Én is észrevettem, hogy… mintha engedékenyebb lenne – töprengett Márk. – Talán amikor rájött, hogy tényleg elveszíthet minket, megijedt.

– És felismerte, hogy az állandó kontroll csak rombol – tette hozzá Nóra. – A pszichológus szerint ez hatalmas előrelépés. Mindhármunk számára.