Nóra döbbenten nézett rá. Soha nem látta még így: ennyire egyenes háttal, ennyire biztosan önmagában. Mintha most először állna ki igazán kettőjükért.

– És most mi következik? – remegett meg Beáta hangja. – Mondd ki nyíltan… el akarsz küldeni a saját házamból?

Márk mély levegőt vett, mielőtt válaszolt volna.

Márk végül az orrnyergét dörzsölte meg, és néhány másodpercig csendben maradt, mintha minden szót alaposan meg akarna fontolni.

– Nem… – szólalt meg lassan, majd mély levegőt vett. – Nórával úgy döntöttünk, hogy elköltözünk. Veszünk egy lakást egy másik környéken.

Beáta arca elsápadt.

– Tessék? De… hát hogy maradok én egyedül?

– Nem maradsz egyedül, anya – felelte Márk higgadtan. – Jövünk majd látogatóba. De külön fogunk élni.

A szobára nehéz némaság telepedett. Csak a falióra egyenletes ketyegése és az ablakon doboló eső hangja törte meg a csendet.

Fél évvel később

Nóra az új lakásuk ablakánál állt, és azt figyelte, ahogy az első hópelyhek lustán ereszkednek alá az égből.

– Min gondolkodsz ennyire? – Márk hátulról átkarolta, állát gyengéden a feje búbjára támasztva.