– Ne mondd, hogy a kezelések után egy filléred sem maradt! – erősködött. – Ezt nem hiszem el. Szükségem van a pénzre. Eltartom a családomat, Kinga állandóan szemrehányást tesz, a szülésre is készülni kell.

Tönkremegy az egészségem ebben a munkában, egész nap dobozokat cipelek, már a hátam is kikészült. Az alkotást is feladtam, hónapok óta nem írtam egy sort sem.

Ildikó eleinte higgadtan próbált válaszolni.

– Gergő, eddig is minden tőlem telhetőt megtettem érted – mondta fáradtan. – De nem tarthatok el életem végéig hét embert. Korábban ötvenezer forintokat adtam, és az sem volt elég.

Most, hogy újabb gyerekek születnek, mennyit kérsz majd? Százezret? Kétszázezret? Ráadásul alig maradt megtakarításom, szinte mindent a gyógykezelés vitt el. Ezt te is pontosan tudod.

Gergő azonban nem tágított.

– Akkor add át a házat! – vágta rá. – Odaköltözöm, ezt a lakást eladom, és az árából Kingával kényelmesen megélünk.

Nem fogod fel, hogy a gyerekeim jövője múlik rajtad? Őszintén szólva arra számítottam, hogy a műtét után nem éled túl… és végre törvényesen rendelkezhetek az örökségemmel.