«Elhagyom a fiát.» — Nóra nyugodtan kijelentette és elment
Fájdalmas megaláztatás, mégis felszabadító döntés.
— Kelj már fel, te semmirekellő, és teríts meg nekem meg anyámnak! — rivallt rá Márk olyan hangerővel, hogy Nóra ijedtében majdnem kiugrott az ágyból.
Lassan nyitotta ki a szemét. Az októberi napfény aranyló derengéssel töltötte meg a szobát, az ablakon túl sárga levelek forogtak a levegőben, és az a különös, korai órákra jellemző csend lengte körül a lakást. Az első reggelük volt házasként. Nóra ezt a napot meghitten képzelte el: azt tervezte, hogy összebújnak, beszélgetnek a közös jövőről, és meglepi Márkot az előző este beszerzett kávéval és croissant-nal.
Ám nem kettesben álltak a hálóban. Márk mellett, karba tett kézzel, ott magasodott az édesanyja, Ildikó, aki már otthoni köntöst húzott a kabátjára. Úgy mérte végig Nórát, mintha valami megbocsáthatatlan vétséget követett volna el pusztán azzal, hogy fél kilencig aludt.
Nóra pislogott, mintha rosszul látna. Tegnap este még „a világ legcsodálatosabb nőjének” nevezte őt Márk. Most pedig úgy tekintett rá, akár egy fegyelmezetlen diákra.