«Elhagyom a fiát.» — Nóra nyugodtan kijelentette és elment
Fájdalmas megaláztatás, mégis felszabadító döntés.
— Kelj már fel, te semmirekellő, és teríts meg nekem meg anyámnak! — rivallt rá Márk olyan hangerővel, hogy Nóra ijedtében majdnem kiugrott az ágyból.
Lassan nyitotta ki a szemét. Az októberi napfény aranyló derengéssel töltötte meg a szobát, az ablakon túl sárga levelek forogtak a levegőben, és az a különös, korai órákra jellemző csend lengte körül a lakást. Az első reggelük volt házasként. Nóra ezt a napot meghitten képzelte el: azt tervezte, hogy összebújnak, beszélgetnek a közös jövőről, és meglepi Márkot az előző este beszerzett kávéval és croissant-nal.
Ám nem kettesben álltak a hálóban. Márk mellett, karba tett kézzel, ott magasodott az édesanyja, Ildikó, aki már otthoni köntöst húzott a kabátjára. Úgy mérte végig Nórát, mintha valami megbocsáthatatlan vétséget követett volna el pusztán azzal, hogy fél kilencig aludt.
Nóra pislogott, mintha rosszul látna. Tegnap este még „a világ legcsodálatosabb nőjének” nevezte őt Márk. Most pedig úgy tekintett rá, akár egy fegyelmezetlen diákra.
— Márk… ezt hogy értsem? — kérdezte halkan, óvatosan.
— Mit kell ezen magyarázni? — vágott közbe Ildikó élesen. — Gratulálni jöttem az ifjú párnak. Erre rendetlenség fogad, és még reggeli sincs az asztalon. Így szokás vendéget fogadni?
Nóra homlokán ránc jelent meg. Senki nem szólt előre a látogatásról. Senki nem kérdezte meg, alkalmas-e számára a nász utáni első reggel vendégeket fogadni. Ehelyett azonnal elvárásokkal álltak elé.
— Épp most ébredtem… — mondta csendesen, könyökére támaszkodva.
— És? — csattant fel az anyós. — Egy rendes feleség korábban kel, mint a férje, és gondoskodik róla, hogy a ház rendben induljon a napnak.
Márk az anyja oldalán állt, és némán helyeselt, mintha mindez teljesen magától értetődő volna. Arcán nyoma sem volt zavarodottságnak.
— Mostantól kötelességeid vannak — szólalt meg végül hűvös hangon. — Családi kötelességek.
Nóra gyomra összerándult. Tegnap még szeretetről és tiszteletről beszélt neki. Most pedig a „kötelesség” szót úgy ejtette ki, mintha parancsot osztana.
Idegesen összecsapta a tenyerét.
— Kötelességek? Már az első reggelen? — kérdezett vissza hitetlenkedve.
— Természetesen — vont vállat Ildikó. — Az élet megy tovább, az esküvő nem kifogás a lustálkodásra.
Nóra érezte, hogy elönti a forróság. Leült az ágy szélére, arcát a tenyerébe temette, és egy pillanat alatt világossá vált számára: ha most enged, ez lesz az új rend örökre.
Felállt. Előhúzta a bőröndjét, és módszeresen pakolni kezdett. Legfelülre a menyasszonyi ruhát tette, gondosan összehajtva. Utána farmerek, pulóverek, fehérneműk kerültek bele. A sminkjeit egy külön tasakba söpörte, az iratait dossziéba rendezte. A karikagyűrűt lehúzta az ujjáról, és az ablakpárkányra fektette.
A konyha felől Márk hangja hallatszott:
— Nóra! Hol a reggeli?
Nem felelt. Hideg vízzel megmosta az arcát, felöltözött, majd a bőrönddel a kezében kilépett a folyosóra.
— Hová indulsz? — állta el az útját Márk.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz