— Elmegyek — válaszolta nyugodtan.

— Hogyhogy elmész? És a reggeli? És anya?

— Főzd meg te.

Ildikó sietve lépett ki a konyhából.

— Mi folyik itt? Csak nem bevásárolni indulsz ekkora csomaggal?

— Nem — nézett rá egyenesen Nóra. — Elhagyom a fiát.

Dermedt csend telepedett rájuk. Márk és az anyja úgy bámultak rá, mintha azt közölte volna, hogy a Holdra készül.

— Megőrültél? — lépett közelebb Márk. — Tegnap volt az esküvőnk!

— Pontosan ezért — felelte Nóra, és a hangjában már nem volt sem bizonytalanság, sem félelem.

– Éppen ezért – tette hozzá Nóra, miközben elfordította a kulcsot a zárban. – Amíg még nem késő.

Azzal kilépett az ajtón.

A ház előtt már ott várakozott a taxi. Márk utána rohant a lépcsőházon át, de mire kiért, Nóra már beszállt az autóba, és behúzta maga mögött az ajtót.

– Azonnal gyere vissza! – kiáltotta kétségbeesetten.

– Nem – felelte röviden, minden érzelemtől mentes hangon.

A sofőr gázt adott, a kocsi elindult, Márk pedig ott maradt a járdán, otthoni papucsban, tanácstalanul.

Nóra Eszterhez ment. A barátnője szó nélkül átölelte, majd töltött két pohár pezsgőt.

– Mi történt? – kérdezte, amikor meglátta a bőröndöt.

– Reggel arra ébredtem – kezdte Nóra –, hogy Márk és az anyja berontanak a hálószobába. Márk üvöltözni kezdett, hogy keljek fel, ne lustálkodjak, és azonnal készítsem el a reggelit.

– A hálószobába? – Eszter hitetlenkedve a homlokához kapott. – És te mit csináltál?

– Összepakoltam. És eljöttem.

– Ez igen! – csapta össze a tenyerét Eszter.

Sokáig beszélgettek. A pezsgő lassan fogyott, és Nóra meglepetésére nem a keserűség maradt benne, hanem valami különös könnyedség. Mintha az élet az utolsó pillanatban félrerántotta volna egy útról, amelyen csak megaláztatás várt volna rá. Rádöbbent, hogy nem akar olyan férfi mellett élni, aki már a házasság első napján sem tiszteli.

Eltelt egy hét. Nóra kikapcsolta a telefonját, Márk pedig nem tudta, hol keresse. Egyik reggel azonban éles csengőszó hasított bele Eszter lakásának csendjébe.

Az ajtó előtt Ildikó állt. Mellette Márk, mögöttük pedig még három rokon sorakozott.

– Hogy volt merszed szó nélkül eltűnni?! – támadt rá Ildikó, amint Nóra ajtót nyitott. – Az egész család itt van, hogy tisztázzuk ezt a szégyent!

Márk tekintetében egyszerre villogott harag és bizonytalanság. A rokonság mögötte feszült félkörben állt, mintha valami hadjáratra érkeztek volna.

Nóra lassan beszívta a levegőt.

– Nem tartozom magyarázattal senkinek – mondta nyugodtan.

– A fiam felesége vagy! – csattant fel Ildikó. – Kötelességeid vannak!

– Nem – felelte határozottan Nóra. – Senkinek nem tartozom semmivel. Főleg azután nem, ahogyan az első napon bántak velem.

Eszter kilépett a nappaliból, és barátnője mellé állt.

– Ez magánlakás – közölte hűvösen. – Kérem, távozzanak.

A rokonok zavartan egymásra néztek. Ildikó még próbált valamit mondani, de Nóra egyszerűen becsukta az ajtót az orruk előtt.

Bent néma csend telepedett a lakásra. Eszter megérintette Nóra vállát.

– Jól döntöttél – mondta halkan.

Nóra bólintott. Most először nemcsak megkönnyebbülést érzett, hanem szilárd bizonyosságot is. A szabadságot és az önbecsülését választotta.