Éjszakánként a plafont bámulta. Talán túl messzire mentem? – gyötörte a gondolat. Elég lett volna átölelni, megköszönni az előző napot… és én mégis…

Szavak azonban nem hagyták el a száját.

Egy hét múltán Ildikó ismét előállt az ötlettel.

– Újra elmegyünk hozzá. Összeszedem a családot, és ha kell, szégyenszemre, de hazahozzuk.

Márk lassan felállt az asztaltól.

– Nem, anya – mondta váratlan szilárdsággal. – Én oda többé nem megyek.

Ildikó döbbenten kapta fel a fejét.

– Megőrültél?

– Ha Nóra elment, oka volt rá. – Márk hideg elszántsággal nézett anyja szemébe. – Nem akarok magam mellett tartani egy nőt erővel, aki gyűlöl.

Ezzel sarkon fordult, és szó nélkül a szobájába vonult, magára hagyva az értetlenkedő anyát.

Közben Nóra Eszter konyhájában ült, és egy munkahelyi történeten nevetett, amelyet a barátnője mesélt. Hosszú idő óta először nevetett felszabadultan. Az ujján még ott csillogott a karikagyűrű, de legbelül már tudta: hamarosan egy ügyvéd íróasztalfiókjában végzi.

Soha többé nem tűri, hogy bárki lustának nevezze vagy parancsolgasson neki.