Eközben Nóra Eszter nappalijában ült, vállára húzott takaróval. Nem hallotta a lépcsőházban elhangzó indulatos szavakat, sem anyósa felháborodott kifakadásait. Tekintete a gyertya lángjára tapadt, amelyet Eszter a meghitt hangulat kedvéért gyújtott meg. Furcsa, szelíd nyugalom töltötte el.

Azt hiszik, visszamegyek. De nem fogok. Soha többé.

A telefonja továbbra is kikapcsolva hevert a táskájában. A munkahelyén szabadságot vett ki, így volt egy hete átgondolni mindent. Érezte, hogy ez a hét választóvonal lesz a régi és az új élete között.

– Tudod, hogy még próbálkozni fognak, igaz? – kérdezte Eszter, miközben egy bögre forró kakaót tett elé.

– Próbálkozzanak csak – felelte Nóra nyugodtan. – Az ajtót többé nem nyitom ki nekik.

Teltek a napok. Márk egyre mélyebbre merült a hallgatag töprengésben. A munkahelyén szétszórt volt, otthon ingerült. Ildikó tovább hajtogatta a „feleség kötelessége” és az „engedetlen asszony” szólamait, de Márk szívében lassan aggodalom vert gyökeret.

Tudta, ha Nóra beadja a válókeresetet, nem lesz eszköze visszatartani. És akkor mindenki – a szomszédok, a kollégák, a rokonok – arról suttognának, hogy a felesége már az első napon faképnél hagyta.