— Semmit sem tervezek. Egyszerűen korrekt akartam lenni, de úgy tűnik, ezt sem hiszi el nekem.

— Jól van, meggyőztél. Hívok egy teherautót emberekkel, és mindent elviszek. De hálára ne számíts.

— Nem is várok ilyesmit — jegyezte meg Eszter könnyedén. — Viszont volna egy apró kérésem.

Ildikó gyanakodva felkapta a fejét. — Miféle kérés?

— Írjon egy elismervényt.

— Elismervényt? Mégis miről? — kérdezte ijedten Ildikó.

— Arról, hogy a fia megbízásából a teljes bútorzatot és minden háztartási gépet ellenszolgáltatás nélkül elszállította tőlem — felelte Eszter higgadtan.

Ildikó arca azonnal kisimult. — Ja, hát persze, ez természetes — mondta megkönnyebbülten. Gyorsan papírt és tollat vett elő, és néhány sorban rögzítette, amit Eszter kért. Alig telt el két óra, és már érkezett is a teherautó a rakodókkal. A háromszobás lakásból sorra hordták ki a szekrényeket, kanapékat, mosógépet, hűtőt. Mire végeztek, a helyiségek szinte kongtak az ürességtől. Ildikó elégedetten távozott, Eszter pedig az ablakból figyelte a távolodó járművet, szája sarkában alig észrevehető mosollyal. A nagymamától örökölt, elavult berendezéstől egyébként is meg akart válni.