«A lakás a miénk marad» — suttogtam megkönnyebbülten
Végre bátor, igazságos és felszabadító fordulat.
Szakadt az eső, amikor beálltam a bíróság épülete elé. Nem szálltam ki rögtön. Csak ültem a kocsiban, és a szélvédőn végigcsorgó vízcseppeket figyeltem, húzva az időt, ameddig csak lehetett. Tudtam, hogy amint kinyitom az ajtót, szembe kell néznem vele. A mellettem lévő helyre hirtelen, csikorgó fékekkel vágódott be egy fekete Volkswagen. Összerezzentem. A hatásvadász belépők mindig is a gyengéi voltak.
Miért mentem bele, hogy a tárgyalás előtt találkozzunk? Így is romokban az idegrendszerem, erre még ez is. Mély levegőt vettem, felkaptam a táskámat, és kiléptem az esőbe. Az ernyő otthon maradt – teljesen kiment a fejemből.
Márk a bejárat fölötti eresz alatt várakozott. Frissen borotválva, makulátlan öltönyben, magabiztosan. Amikor meglátott, elmosolyodott, és kissé összehúzta a szemét. Régen ettől a pillantástól megremegett a térdem. Most inkább a hányinger kerülgetett.
— Réka, csuromvizes vagy. Nem tellett egy esernyőre?
Nem válaszoltam. A hajam az arcomra tapadt, a kabátom ujjából csöpögött a víz. Negyvenévesen nem éppen előnyös látvány. De már nem érdekelt.