«A lakás a miénk marad» — suttogtam megkönnyebbülten
Végre bátor, igazságos és felszabadító fordulat.
Szakadt az eső, amikor beálltam a bíróság épülete elé. Nem szálltam ki rögtön. Csak ültem a kocsiban, és a szélvédőn végigcsorgó vízcseppeket figyeltem, húzva az időt, ameddig csak lehetett. Tudtam, hogy amint kinyitom az ajtót, szembe kell néznem vele. A mellettem lévő helyre hirtelen, csikorgó fékekkel vágódott be egy fekete Volkswagen. Összerezzentem. A hatásvadász belépők mindig is a gyengéi voltak.
Miért mentem bele, hogy a tárgyalás előtt találkozzunk? Így is romokban az idegrendszerem, erre még ez is. Mély levegőt vettem, felkaptam a táskámat, és kiléptem az esőbe. Az ernyő otthon maradt – teljesen kiment a fejemből.
Márk a bejárat fölötti eresz alatt várakozott. Frissen borotválva, makulátlan öltönyben, magabiztosan. Amikor meglátott, elmosolyodott, és kissé összehúzta a szemét. Régen ettől a pillantástól megremegett a térdem. Most inkább a hányinger kerülgetett.
— Réka, csuromvizes vagy. Nem tellett egy esernyőre?
Nem válaszoltam. A hajam az arcomra tapadt, a kabátom ujjából csöpögött a víz. Negyvenévesen nem éppen előnyös látvány. De már nem érdekelt.
— Feleslegesen jöttél — mért végig úgy, mintha selejtes árut vizsgálna. — A bíróság nekem fog igazat adni. Jó esetben meghagyok neked valamit. Rosszabb esetben… — elmosolyodott — kereshetsz magadnak másik lakást.
A gyomrom görcsbe rándult. Másik lakást? Ennyire egyszerű lenne? Mintha az elmúlt tizenöt év semmit sem számítana. Mintha nem az anyám tette volna bele az összes megtakarítását, hogy megvehessük azt a lakást. Mintha nem együtt rendeztük volna be minden egyes szobáját.
— Nem szólsz semmit? — lépett közelebb, drága parfüm illata lengte körül. Nyilván az új barátnő ajándéka. Nekem egy ilyen üveg árát háromszor is a szememre vetette volna. — Beszéljenek az ügyvédek. Az enyém biztos a dolgában.
Az arcát néztem. Ismerős vonások, mégis idegen ember. Vajon mikor lett ilyen? Vagy mindig is ilyen volt, csak én nem akartam észrevenni?
— A tárgyalóteremben elmondok mindent — feleltem végül, a bejáratra pillantva.
— Ugyan, Rékám… — megrázta a fejét, majd leereszkedően megpaskolta az arcomat. Mindig gyűlöltem ezt a mozdulatot. — Komolyan azt hiszed, van esélyed? A lakást házasság alatt vettük. A felújítást én fizettem, a rezsit is. Te mit tettél hozzá? Otthon sürögtél-forogtál.
A kezem ökölbe szorult. „Sürögtem-forogtam”? Ki mosta és vasalta az ingeit? Ki főzött, takarított, ápolta az anyját, amikor beteg volt? Hányszor vittem haza a tanári fizetésemet fillérre pontosan, amikor az ő vállalkozása épp „nehéz időszakon” ment keresztül?
— Vagy talán azt képzeled, hogy az édesanyád pénze számít valamit? — hangja jéghideg volt, mint az októberi eső. — Az ajándék volt. Szerető anyóstól a kedves vejének. Ezt senki sem fogja másképp látni.
Majdnem felnevettem. Micsoda arcátlanság! Emese, az anyám, egész életében spórolt. Eladta az egyszobás lakását, hogy segítsen nekünk. Nem ajándék volt. Kölcsön. Írásos megállapodással, amit Márk gondolkodás nélkül aláírt, mert biztos volt benne, hogy neki mindig minden sikerül.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz