— Akkor is veszítesz — vetette oda, és a bejárat felé indult.

Ott maradtam az esőben, a víz összefolyt a könnyeimmel, a torkomban pedig ott rekedtek a kimondatlan mondatok. És akkor valami átbillent bennem. Elegem lett a félelemből. Abból, hogy mindig a békesség kedvéért hallgattam. Hogy „egy családban ez így megy”, meg „majd csak jobb lesz”. Nem lesz jobb, ha nem teszek érte.

Az üvegajtón át megláttam az ügyvédemet, San Szanyicsot. Alacsony, kissé kapkodó ember, de olyan makacs, mint egy bulldog. Amikor észrevett, intett.

— Jöjjön, Réka! Mindjárt kezdődik!

Kihúztam magam, és beléptem az épületbe. Az esőt és a rettegést odakint hagytam. Ma nem fogok meghátrálni.

A tárgyalóterem jóval kisebb volt, mint amilyennek képzeltem. Semmi díszes oszlop, sem magas mennyezet – egyszerű helyiség fa padokkal, egy hivatalos asztallal és a falon a köztársasági elnök portréjával. A komolyságot leginkább a fekete talárba öltözött bírónő jelenléte adta.

A csend szinte tapintható volt. Olyan sűrű, hogy belesajdult a fülem.

— Kérem, álljanak fel! — hangzott el, és én engedelmeskedtem, bár a térdem remegett.

Márk a folyosó túloldalán foglalt helyet. Szája sarkában önelégült mosoly bujkált. Mellette az ügyvédje: elegáns, őszülő halántékú férfi, drága aktatáskával. Az egész megjelenése azt sugallta, hogy ez az ügy csupán formaság.

San Szanyics közelebb hajolt hozzám, mondott valamit, de a fülemben csak a saját szívverésem zakatolt. Egyetlen gondolat körözött bennem újra és újra: mi van, ha mégsem sikerül bebizonyítanom az igazamat?

A fejemben egyetlen mondat visszhangzott: mi lesz, ha mégis kicsúszik a kezeim közül az igazság? Mi van, ha Márk megint talál valami kibúvót?

— A bíróság megkezdi a házasság alatt szerzett vagyon megosztására irányuló eljárást Réka és Márk Kravcov ügyében — szólalt meg a bíró, miközben iratokat rendezgetett maga előtt. — Felperes: Réka. Alperes: Márk.

Ránéztem. Meglepő módon nem éreztem semmit. Se dühöt, se fájdalmat, se nosztalgiát. Tizenöt év közös élet után az arca idegenné vált számomra. Olyan volt, mintha egy kirakatbábut figyelnék, nem azt a férfit, akivel egykor közös jövőt terveztem.

— Kérem a feleket, ismertessék álláspontjukat — folytatta a bíró.

San Szanyics lassan felállt. Hangja nyugodtan, tárgyilagosan csengett.

— Tisztelt Bíróság, az ügy tárgya egy 2009-ben vásárolt lakás. Az ingatlan megvételéhez szükséges összeg döntő részét ügyfelem édesanyja, Emese Sokolova biztosította. Álláspontunk szerint ebből következően Rékát teljes jog illeti meg az ingatlan tekintetében.

Márk ügyvédje úgy húzta el a száját, mintha savanyút kóstolt volna.

— Ez az ingatlan a házasság ideje alatt került megvásárlásra, tehát közös vagyon. Az anyós által adott pénz ajándék volt a fiatal párnak. Kölcsönről semmiféle hivatalos irat nem készült.

Összerezzentem. Itt dől el minden — villant át rajtam.

San Szanyics komótosan kinyitotta a mappáját, és egy átlátszó tasakba helyezett papírt vett elő.

— A bíróság elé terjesztem azt a dokumentumot, amely igazolja, hogy az összeget Emese nem ajándékként, hanem kölcsönként adta át.