A könyvespolcon ott sorakoztak a kedvenc regényeim, amelyeket Márk gúnyosan „női limonádénak” nevezett. A nagymamám hintaszéke a sarokban állt — évekkel ezelőtt ki akarta dobni, alig tudtam megvédeni. A komódon fényképek: Levente a Balatonnál, anyám mosolya, régi barátnők nevetése.

Az esküvői portrét levettem a komódról. Nem téptem össze, nem dobtam ki. Betettem a szekrény mélyére, az albumok közé. Talán egyszer majd képes leszek ránézni keserűség nélkül. Talán még hálás is leszek a tanulságokért.

Kávét főztem, és az ablak mellé ültem vele. A nap már lefelé csúszott az égen, de a lakás fényben úszott. Másféle fényben. Olyanban, amely tele van lehetőséggel.

Elővettem egy jegyzetfüzetet, és listát írtam:

– Zárat cserélni.

– A hálószoba falát újrafesteni.

– Összehívni a lányokat egy estére.

– Hétvégén meglátogatni Leventét.

– Beiratkozni angolra. Nincs több halogatás.

Ahogy a sorokat írtam, észrevettem, hogy mosolygok. Hosszú idő után először éreztem biztosan: rendben lesz minden. Nem egyik napról a másikra, de lépésről lépésre.

Élek. Szabad vagyok. Erősebb, mint hittem.

Nem bosszút álltam — csak helyre tettem azt, ami kibillent.

És ez épp elég.