A vonal túlsó végén füttyentett.

— Az nem semmi… És ő? Nem fog tombolni?

Elmosolyodtam. — Ha próbálkozik is, most már a törvény áll mögöttünk.

Egy pillanatig csend volt, aztán Levente komolyan megszólalt:

— Büszke vagyok rád, anya. Régen mindent lenyeltél. Most meg… teljesen más vagy.

A torkom elszorult. Márk sosem mondott ilyet.

— Szeretlek — suttogtam.

— Én is téged. Most rohannom kell órára. Este beszélünk!

A hívás után nem a buszmegálló felé indultam, hanem a Duna-part irányába. Sétálni akartam. Kiélvezni minden percét annak, hogy könnyű a levegő.

Útközben összefutottam az ötödikről Emesével. Két gyereket nevel egyedül. Korábban csak udvariasan köszöntünk egymásnak, most viszont szóba elegyedtünk. Kiderült, hogy nemrég vált el ő is. Meghívtam egy kávéra valamelyik nap. És csak utólag döbbentem rá: régen ilyesmi eszembe sem jutott volna. Mindig azon aggódtam, Márk mit szólna, tetszene-e neki, ha vendéget hívok.

Otthon első dolgom volt kitárni az ablakokat. A lakás levegője állott volt, mintha a múlt szaga rekedt volna bent. Szobáról szobára jártam, és úgy néztem körül, mintha most látnám először.